Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Tatár Sándor: Biztos nincs egészen úgy (Várady Szabolcs: Hátha nem úgy van) (kritika)
ismerete sem igen fog közelebb vinni. Egyébként a kötet anyaga a magyarázat rá, miért lett volna fölösleges — vagy talán lehetetlen — a kronológiát más csoporto- sítási szemponttal helyettesíteni. Durva tipizálással nagyjából tömbösíthető ez a versanyag — például: „filozofikus”, illetőleg társadalmi együttélésünkről, praktikáinkról, az öregedésről, a képmutatásról szóló, nem- vagy alig-alanyi líra; rövid, frappáns ötletversek; személyes emlékekből táplálkozó versek.... —, de például hiábavaló volt a régi és az új versek közt párdarabokat, összevetésre különösen alkalmas opusokat kereső igyekezetünk. Nyilvánvalóan hasonlónak mindössze két időben távoli vers mutatkozott, a Jégcsapok és a Felhők; ezeknek összevetésével a régieknek és az újaknak történetesen még az a különbsége sem igazolható, amelyet általánosságban elmondtunk, s amelynek megállapításához szerintünk a többi vers kellő alapot nyújt. Várady Szabolcsról azt is fel lehetne tételezni, hogy azért sasszézik, azért váltogatja a hangszíneit, mert nem meri sem a „hagyományosok”, sem a kísérletezők, az újítani vágyók tábora mellett elkötelezni magát. Óvatos duhaj. (A polifónia, az egyetlen forma mellett sem lehorgonyozás egyébiránt, akarja, nem akarja, bizonyos mértékig máris a kísérletezők céhébe sorolja.) — Itt azonban a költő szabadsági fokáról van szó. Az önkéntességről — legyen ez itt olyan szinonimája az ihletnek, amely kifejezőbb annál —, arról, hogy a megbízhatóság, tollforgató esetében, színvonaltartást jelenthet csak, nem irányzatokhoz avagy klikkekhez való hűséget, sem pedig a szorgalmasan gyártott kötetek betartott periodicitását. Arról az el- és be- tervezhetetlenségről, ami — legalábbis Várady Szabolcs s a vele egyetértők szemében — a szakma értelmét adja. Ilymódon a skatulyáktól való irtózásnak és a hűségnek, az önmagához való, a költészeti irányzatok árfolyamváltozásaira nem hederítő hűségnek az „amalgámja” az a közös bázis, amely a kötet verseit tartja. Csak a kötet egészéből világlik ki, hogy mi a jelentősége annak, és hogyan is kell érteni, amikor két „ars-poétikus” versrészlet így felesel egymással: A menetrendet aránylag betartják. Én elmászkálnék, mint a bogarak. ... bíztatjuk egymást: Tarts ki posztodon, nem tart örökké, derék masztodon! (Magvető, 1988) 659
