Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Tatár Sándor: Biztos nincs egészen úgy (Várady Szabolcs: Hátha nem úgy van) (kritika)
műfaja köt, nem vállalhat mindent magára, különösen, ha adós még a kötet két felének egymáshoz viszonyított jellemzésével. Első leszögezni valóm: ellentétet a régebbi és az újabb Várady-versek közötit nem érzékelek — módosulásról indokolt csak beszélni. Tény, hogy a korábbi darabok közt több nem-személyes indíttatású is akad, melyeket — lemondva arról, hogy testükre szabottabb terminust rögtönözzünk — a „gondolaíti költészet” területére utalnánk. (Említsük itt csak A nagy folyamat és az Egy kívülálló... címűeket.) Ezekkel az újabb termésből csak a cikluscím-adó Kutyára dér tart rokonságot (nem is igazán szorosait). Üj verseiben, azok számához viszonyítva, több a játékosság. Nem véletlen a dal- vagy dalszerű forma többszöri előfordulása. Jellemző, hogy „bökverset”, még pontosabban „bökszonettet” kanyarít arra az alkalomra is, hogy a készülék meghibásodása folytán várnia kell a kontrasztanyagos szívvizsgálatra. (Tíz emberből kilenc és fél hasonló esetben egész biztosan dühöngene. [Csak dühön- genej). Némelyik versét már csak a kínrímek miatt sem lehet olyan komolyan venni, amilyen komolyságot az „értékes” lírától — aligha megokoltan — hajlamosak volnánk elvárni. Félreértés ne essék, nem a „take it easy” az egyedüli jótanács vagy a fő recept, amely ezektől az új versektől kapható. S főleg nem holmi vállvonással asszociálható magatartásforma ez. A könnyedség szinte mindig szorongást, kétkedést ellenpontoz. Míg a kötet első fele, kevés kivétellel — amilyen például az Egy születésnap orvén és az Éveink hozadéka — nemigen engedi sorsproblémává válni a múló időt, itt az öregedés testközelbe hozza a különben oly elvont időt. Ha a költő merészebb, „hányavetibb” fintorokat vág, mint a korábbi verseiben, az az esélyfogyatkozás tudomásulvételének ellensúlyozását szolgálja. Az önirónia korábbi kezdemények folytatása. De mostani pregnanciája a régi, és az új versek között bizonyos különbséget is észrevétet. ... És mi is ez? Nevetség, mutatkozik igemód: cérna, ha tudna — hát nevessünk, vessünk, ne? Ki mint: úgy arat, vagy ha ágyát, álmát alussza úgy. (Koncert után) Jól tudjuk ma már — elég József Attila példájára gondolni —, hogy aki halálos veszedelmet érez, abból, függetlenül attól, hogy mennyire harmonikus és integrációképes egyébként a személyisége, olyan asszociációk bukhatnak ki, amelyeket fekete humornak vagy valamiféle provokatív infantilizmusnak egyképpen lehet látni. Valószínűbb azonban, hogy valaminő önsegélyezésről van szó. Ha egy (szó)vicc hétköznapi mértékkel mérve nincs a helyén, és bűnös közönyt, sőt kárörömöt gyanítanánk mögötte, akkor jószerével biztos, hogy az illető viccet, gégét, szófacsarást muszáj volt kimondani. A halálos veszélynek nem hétköznapi etikettje van, hanem önmentő, vagy — ha én járulok hozzá valaki más veszélybe kerüléséhez — önbüntető reflexet kiváltó hatalma. A kés. Ne késs. Jó, hogy utánamentem. Helyettem már ütőerét nyiszálta. (Elromlott szerkezet) Amint az első, a válogatott versfüzérnek sincs nyilvánvaló szerkezete, úgy ez újabbakról is azt kell feltételeznünk, hogy a kronológia szeszélye állíthatta épp ebbe a sorrendbe őket A versek fémjele avagy a költő rejtett monogramja azonban így is azonos, s ez az utólag a versek alá tolt köcsögszárítófát — márpedig a ciklusbeosztás, ha „mondvacsinált”, érhet ily keveset is — nélkülözhetővé teszi. Hiányától nem hull szét a kötet; másrészt ha — ritkán — egy-egy versben a formai tökélynél és a virgonc elménél többet nem tudunk csodálni, ahhoz, annak megértéséhez a többi 858
