Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Jób halála (Két apokrif) (próza)
KEMÉNY KATALIN Jób halála (KÉT APOKRIF) 1945-öt írtak. Mi elneveztük Jób esztendőnek. Talán, hogy az elégett évek még üszkös sebeit egy magasabb rendelés felismerésével enyhítsük, talán ugyanannak az együgyű gőgnek kényszere alatt, amely Jóbot hajszolta, hogy emberi értelemmel felfogja az embernek felfoghatatlant, talán hogy kiengesztelődni és kiengesztelni tudjunk, számtalanszor olvastuk Jób könyvét. És most is, akárcsak gyermekkoromban, amikor kegyes példabeszédként oktattak Jób esetére, a hosszas szenvedéstörténet és a hirtelen jórafordulás között nyugtalanító hiányérzet fogott el. Ha nem is kérdeztem türelmetlenül és követelőén, mint hétéves koromban, hová lettek azok a gyermekei, akik a történet elején a rájuk szakadó tető alatt meghaltak, hiányzott a híd a csapások folyamata és a gyógyulás, a lefosztottság és a reázúduló bőség között, és — legyen bár eredendő eretnekségem a forrása (eretnekség, ami nem egyéb, mint éppen a felfoghatatlan ÉRTELEM leráncigálása a gyarló emberi értelem földszintjére) — önkényesnek, mi több, hamisnak tűnt, amit annak idején állig feketébe gom- bolkozott, csontos kezű tiszteletes urunk igyekezett zsenge értelmünkbe plántálni, hogy Isten döntéseit csupán kifürkészhetetlen, s teremtményeinél mérhetetlenül hatalmasabb erejének tulajdonítsam. Hogy oktatása meggyőzőbb legyen, Bodor Mózsi tiszteletes úr Jób emlegetésekor bal kezét, néha mind a kettőt magasba emelte; a visszacsúszott kézelő alól kimeztelenkedő csontfehér csukló, s az egyre fenyegetőbb, ujjaiban elágazó kéz mindannyiszor az Ür sújtó kezét idézte. Legjobb lett volna ilyenkor Isten elől egyenesen a pad alá bújni, és észre is vettem, hogy osztálytársaim egyike-másika a dörgő szavakat plafonra irányító keze elől behúnyta szemét, de legtöbben inkább kibámészkodtak az ablak előtt lengedező dús vadgesztenyefára. Nem, sehogy sem lehetett ezt elfogadni: ha Isten mindentudó, márpedig ebben jóval az iskolába kerülés előtt bizonyos voltam, miért kellett neki Jób igaz, vagy hűtlen voltáról a sátánnal társalognia? A soha választ nem kapott gyerekkérdésekre és gyerekes kételyekre most, 1945-ben, amikor Jób siralma jajongta be a Földet, most, amikor valósága az élő időben öltött testet, de még inkább így: amikor siralma az idő élő testét alkotta, már nem lehetett a gyermek közvetlen szavával rákérdezni. Miközben értetlenül és borzongva szemléltük azokat, akik olcsó jóvátételeket kerestek, s vak örömmel kapva-kapva a kínálkozón, takargatva vele a szögek helyét, azzal be is érték, akár az imént megvert gyermek, aká miég félszemmel bőgve szopogatja a vígaszdíjul kapott cukorkát. Mi meg csak újra meg újra olvastuk Jób könyvét. Azután: ha Jób szenvedéseit ilyen hosszadalmasan, ilyen aprólékosan részletezi az ószövetségi könyv, miért szán csupán egy rövid szakaszt a visz- szanyert boldogságnak? Igaz, annak aki élete javát olvasással töltötte, viszonylag könnyű a felelet — a boldogságról nincs mit feljegyezni, a boldogság telje a hallgatás. Az irodalom, beleértve az írás kezdeteitől fogva akár a szent könyveket is, mind az emberi szenvedésről szól, legfeljebb annak enyhítéséről 56
