Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Tatár Sándor: Biztos nincs egészen úgy (Várady Szabolcs: Hátha nem úgy van) (kritika)

TATÁR SÁNDOR

Biztos nincs egészen úgy

VÁRADY SZABOLCS: HÁTHA NEM ÚGY VAN

Hogy hány darabbal lett több verseskönyv Magyarországon az új Várady-kötet megjelenésével, azit csak a kiadó és a kiadó által informáltak tudják. (Rég levetett szokás a példányszám-feltüntetés a magyar szerzők kötetein.) Nem kétséges azonban, hogy a magyar líra nem jelentéktelen mértékben gazdagodott általa; még akkor is, ha a kötet 55 verséből 29 valójában az előző (húsz évet átfogó) gyűjteményből válogatta- tott be ebbe, s a második „ciklus”, a vélhetően ’81-ben írni kezdett Kutyára dér talán egy olyan verset sem tartalmaz, amely ne látott volna már valamilyen folyóiratban, illetőleg kötetben napvilágot.

Várady Szabolcsról, jóllehet „szürke eminenciása” a kortárs magyar költészetnek, (egyik) titkos favoritja a líra iránit még érdeklődőknek, vajmi keveset tudhatunk meg, ha a könyv-alakban megjelent szekunder irodalmat faggatjuk felőle. A Magyar Irodalom története 1945—1975 megfelelő kötete, egyetlen szó egyéni jellemzés nélkül, az 1968-as Első ének című antológiában bemutatkozottak közt említi; műfordítói közreműködéséről (angol s azóta latin is) több helyütt megemlékezik. A kötetbéli hiány magyarázata bizonnyal az, hogy a tárgyalt korszakban Várady Szabolcs kötet nélküli költő volt, első kötetének (Ha már itt vagy) 1981-es megjelentetéséig. Ennek a kötetnek a megjelenéséről és a költő születési évéről (1943) már tájékoztat Pomogáts Béla könyve (Az újabb magyar irodalom 1945—1981), amely a „nyu- gatos”, illetve „újholdas” líra folytatóinak felsorolásában juttat helyet a költőnek.

Folyamatosan kísérte azonban az ifjúkori mentor — Vas István — figyelme Várady Szabolcsot. Dokumentuma ennek — a friss kötet fülszövegének Vas-idézetein kívül — az idősebb költőnek az a Domokos Mátyással folytatott rádióbeszélgetése, melyet a Kortárs 1986/1. száma közölt. A beszélgetés hivatkozási alapját nem csupán, de jobbára az első kötet versei képezték, a vezérszavak: „végzetesen kész költő” — „hova lehet onnan, ahogyan kezdett, fejlődni?”, „távolságtartás az élményekkel szemben és a fontoskodó írói aktivitás, a közszereplési és karriercsinálási vágy hiánya”, „ómódi modernség”, ,,kép»ellenes« stílus”, „paroxizmusidegenség — szinte epikus alkat”, „a nyelv, a grammatika lehetőségeit felfedező és kiaknázó írásmód”, „kilengések és éles kanyarok nélküli pálya; költészete csak lassan módosul”, „magától értetődő elegancia” ... Majd’ minden pontját tekintve helyeselhető deskripció. (Külön érdeme, hogy a „következetesen végigjárt költői út” mind kevesebb tényleges mérlegelésre következtetni engedő kritikusi toposzát nemcsak ebben a konkrét esetben tartja helyén-nem-valónak, de általánosságban is elvitatja tőle egy iróember dicséretéhez nélkülözhetetlen voltát.)

Mivel kiegészítéseimet a pontosítás szándékával is teszem, az „elegancia” szóhoz kapcsolódva kezdem őket. — Várady Szabolcs is akadályokat vesz, a szónak többféle értelmében. De sosem vérzik el a (váteszes) nagyot-mondani-akarás, illetve megváltó-igét hozni-akarás próbatételén. Mert nem is óhajt ebben a műfajban jeleskedni. És nem is merül el dicstelenül saját bőbeszédűsége óceánján, mint az ihletét túlbecsülő költő, aki lehetőleg az első mondajtától a 399-ikig sokkolni akar. Mert tudja, hogy az elhallgatás, a kvázi- vagy valóságos legyintés mekkora erény lehet, ha értenek hozzá,' tudja, hogy egy vers-romnak vagy, más esetben, verscsírának látszó alig-néhány sorosnak milyen feszes, ökonomikus lehet a szerkezete. Szintézisellenes és megnyugtató — rosszmájban: falvédőre kívánkozó •— tanulságokban szerfölött fukar költészet ez. Korunk költészetének (leg?)nagyobb részével egyetemben ez a poézis is kívülesik a schilleri kategóriapárral (naiv — szentimentális) le655