Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Tatár Sándor: Biztos nincs egészen úgy (Várady Szabolcs: Hátha nem úgy van) (kritika)

fedhető területen. Nem akar semmit megédesíteni, de vádló ujjal és fölháborodás- sal sem akar semmire/senkire rámutatni.

Ámde — hadd éljek e vitatható „terminussal” — szó sincs arról, hogy a „modern jellegtelenség” vízétől s algáitól síkosak, megfoghatatlanok lennének ezek a darabok. Ama hangfekvés és szemlélet-/ábrázolásmód, amely a legtöbbjüket jellemzi, hagyományosnak mondható, még ha a keserű pajkosság, a banálissal való szándékolt kacérkodás és a „körülményeskedés” csupa olyan vonás is, amelynek hangját Arany annak idején kikeverte ugyan, de aztán — figyelem és méltánylás hiányában — meglehetősen sokáig folytatás nélkül maradtak. A tónus, amelyre gondolunk, az elégikusságé — ez alkati sajátság és szemléletmód is egyben —, a fönt említett szemléletmód pedig az álkomolyság (a hamispátosz) esküdt ellensége: az irónia. Ez a két egymást — legalábbis elméletben — ellenpontozó minőség a rossz szomszédság, a csillapíthatatlan széttörekvés (vagy másképp: a másoktól levetettség) megannyi jelét is mutat hatná, de mivel a variációk, amelyekben az ötvöződési arány hol ilyen, hol olyan, mind egyazon sound variánsai, az összegyúrás, illetőleg a váltogatás sikerét nehéz nem hozni összefüggésbe az oly gyakran emlegetett szűkszavúsággal: Várady intellektusa látszik az a mindenkori instancia lenni, amely egy-egy vers sorsáról dönt (egyáltalán nem kizárt, hogy már a születése előtt). És emez intellektus számára tendenciózusan, ha nem is kizárólagosan, az minősül versnek, ami idősíkokat ütköztetvén értékkel (akkor föl nem ismerhetett értékkel) ruház fel egy- egy emléket (például „És mást sosem”), vagy annak tárgyi letéteményesét (Hanyatló periódus, Székek a Duna fölött), de — eltérően például az és néhány akvarell Zalán Tiborától — valamiféle fintorral, önfricskázással és (vagy) enyhén gúnyoros ön-vál- lonveregetéssel a lírai, pontosabban a túlzottan lírai hangulat eluralkodását meg is akadályozza, (össze ne tévesszük ezt a „V-Effekt”-et a réges-régi poétikákban is leírt feloldással — Váradynál ezeket igen gyakran a lemondó gesztus szomorúsága lengi körül.) A lírikusi ihletettség tehát nála szóhoz sem julthat egy-egy ellenpontul szolgáló finom ötlet nélkül. S ha e kettő évente csak háromszor jár karöltve, hát istenkém; akkor ennyivel gyarapszik évente a mű.

Semmiféle mítoszt nem óhajt teremteni vagy akár fölújítani ez a költő. Az olvasó, aki vele tart, nem egy költői képzelet kékszakállú-herceg-várán kalauzoltatik végig; Várady Szabolcs teremtett világában nincs miért az állnak leesnie. (Természetesen „lenyűgöző látomások”-ra gondolok itt, nem arra, hogy nincs miért elismeréssel adózni.) Eltekintve előző kötete első ciklusától (Háló fölött — a legkedveltebb és legelismertebb antológiadarabok sorát maguk mögé utasító „szerelmesversek” vannak benne) programosan hétköznapi költő, s két kötete ismeretében elmondható róla: hatásának (fő) kulcsa és garanciája az, hogy a költészeteit — a romantikus iskolával és utódirányzataival ellentétben — nem az élet mint „letagadandó valóság” rovására tiszteli. (A Rosszkedvem tele évődő méltatlankodása nem cáfolja ezt, sőt erősíti inkább.). A költő csak mondatokat találhat ki — de azokat bármilyen ínyére való témáról —, és finoman, szinte csak mellékesen kompozíciót adhat annak, ami van („volt”), de titkokat, talányokat produkálnia fölösleges; a nyelvi művet-teremtő erőnek egyszerűen találkoznia kell a valósággal. (Kétségtelen: leginkább az emlékezetben elraktározott valósággal.) Van költő, akinek a lírája óhatatlanul azt a következtetést sugallja: a tucatélmény, az „ártatlan élmény”, a mindenki mástól parlagon heverni hagyott élmény a legjobb élmény. Ilyen költő például — a 70-es évek végétől legalábbis — Parancs János, ilyen Tandori Dezső és ilyen Várady Szabolcs is.

Itt az alkalom, hogy azokról a párhuzamokról szóljunk, amelyekkel rokonságban állónak véljük Várady Szabolcs költészetét. Felsorolásunk nem fog minden em- líthetőt tartalmazni, csak az általunk jól kivehetőnek tartott hasonlóságokat regisztrálja.

Valamiféle Vas István-hatással lenne kézenfekvő kezdeni, ez azonban — szerintünk — olyan szublimált (és olyan általános', hogy a versekben alig van hozzá támpontunk. (Metafora- és képmellőző korszaka volt Vas Is/tvánnak, de kívüle még elég sokaknak is.) A fiatal Várady Szabóit- legihletőbb, -bátorítóbb élménye Pi656