Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Angyalosi Gergely: A hiány támasza (Nádas Péter: Játéktér című kötetéről) (kritika)

Nádas paradoxonai főleg akkor találtatnak könnyűnek, amikor a legironikusab- ban kiélezi a magyar nyelven beszélők egymást-nem-értésének képletét. (Van valami írásának hangnemében, ami Örkény Istvánra emlékeztet, csak éppen az Örkényi könnyedség és áttetsző írásmód nélkül.) A magyarok eszerint arra törekszenek, hogy „egyéni tudásukat ne tegyék közös tudássá”. A magyar sajátosság pedig az, hogy „tudásuk közösséget kizáró logikája által maradtak meg magyarnak.” Láttuk ennek a gondolatnak az előzményeit, amikor Nádas esszéinek kultúra-koncepcióját igyekeztük vázolni. Sajnos, ebben a megfogalmazásban viszontlátva óhatatlanul eszünkbe ötlik a „széthúzás — magyar átok” évszázados közhelye, valamint a vele kapcsolatos szellemeskedések özöne. (De eszünkbe juthatna éppen De Gaulle keserű humora is: „mihez kezdhetni egy olyan országgal, ahol csak sajtból háromszázféle van?” Természetesen nem a magyarokról, hanem a franciákról beszélt. Ugyanő persze máskor meg azt állította népéről, hogy olyanok, mint a birkák. Nemzetkarakteroló- giából tán elég is ennyi.)

A legsebezhetőbbé azonban az „országos tűzvész” ósdi allegóriája teszi Nádas írását. Akárhogyan is forgatjuk, ebből az allegóriából kiindulva aligha állítható elő olyan történet, amely (a szerző más összefüggésben használt kifejezésével) „Isten burkának” tekinthető. Isten rég elköltözött ebből a burokból; noha persze messzemenően egyetértünk az íróval abban, hogy a korrumpálódott nyelv néha egészen az abszurditásig menően akadályozza az országos gondoknak akár a puszta felvetését is. A tűz jelképe azonban túlságosan is közeláll a dramatikus, pátoszos nemzetmentő gerjedelmek szótárához — vagy éppen onnan vétetett. Vajon mikor kezdhetik el oltani a tüzet jó magyarjaink Nádas Péter szerint? Amikor a szavak újra azt jelentik, amit jelenteniük kell? (De mi ez a jelentés?) Amikor megszűnik a nyelvi tudat- hasadás? (Dehát ez a nyelv halálát jelentené!) Amikor a dolgok újra azok lesznek, amik valójában? (De mi ez a „valójában”?)

Amikor a hiány szentháromsága átadja helyét Isten-közösség-egyén újra megvalósult egységének? Látjuk: szatíra helyett tán inkább utópiát kellett volna írnia Nádas Péternek; s ezt egészen komolyan gondolom. Hiszen az esszéiből kibontakozó negatívumok egyértelműsége szinte tálcán kínálja az utópia — mint forma — lehetőségét. Hogyan lenne jó élni, mikor? A „mélabús őszi ember” lényétől talán csak látszatra idegen ez a kérdés.

654