Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Angyalosi Gergely: A hiány támasza (Nádas Péter: Játéktér című kötetéről) (kritika)

mondaná Spranger) elmúlik és erős kritikában részesül az őt felváltó életérzéstől vagy lelki diszpozíciótól. (Amelynek, mondjuk, nem a nedvesség és a föld a védjegye, mint Galenus szerint a melankóliáé, hanem a tűz és a lég.) A lelkiállapotok felfoghatók egymás kölcsönös kritikájaként, s a melankóliával nagyon is hasznos megismerkedni annak, aki magától teljes mértékben idegennek érzi ezt az életérzést. A lelkiállapotokat, hogy úgy mondjam, „egymásnak kell ereszteni” ahhoz, hogy izoláltságukban, egymástól való hermetikus elzártságukban ne váljanak ártalmas magán-mitológiák vagy egyszerűen a negédes szentimentalizmus forrásaivá. Nos, Nádas Péter esszéje is izolál, elválasztja a melankóliát „a belső lelki mozgalom” egyéb alapformáitól. Éspedig valószínűleg éppen azért, mert hiányzik belőle az a szug- gesztív személyesség, amely a Hazatérés nyelvét olyan faszcinálóan élvezetessé tette, és önmagában miegvoimta érvényessége határvonalait. A melankólia akairva-akarat- lan a világ, a létezés eredendő igazságának — a hiány igazságának — egyetlen valódi megközelítési lehetőségévé nyilvánítja önmagát. Mítosz utáni sóvárgásában mítosszá válik.

A Mese a tűzről és a tudásról a kultúra „kibomlott szőttesének” vízióját vetíti rá ironikusan a magyar „glóbuszra”. Nem abban az értelemben szól ez az írás a magyar kultúráról, ahogyan ezt a fogalmat mindközönségesen használni szoktuk; inkább az egymás közötti érintkezés magyarországi kultúrfokáról (vagy kultúrálatlanságá- nak mértékéről) van szó. Nálunk a kultúra, a nyelv, amely lényege szerint közös és a kölcsönös megértést és a kommunikációt szolgálja, Nádas Péter szerint elveszítette eredeti funkcióját. Nemcsak, hogy ellentétébe fordult: a szavak, fogalmak, nyelvi gesztusok jelentése kiüresedett, hitelük megszűnt; a nyelvre már nem lehet támaszkodni, mert megrontotta a társadalomban uralkodó őszintétlenség. A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb. Ahogy mondani szokás, „még az ellenkezője sem igaz” annak, ami ebben az országban közérdekű mondanivalóként elhangzik. A múltidőben mesélő narrátor' szerint „csupán arra volt hallgatólagos megegyezés, hogy egy nem létező közmegegyezés mit nem jelenthet”. A nyelvi kultúra közvetítő szerepe megszűnt, a nyelvi tények ellenséges hadállásokként merednek egymásra, s legfeljebb csak arra használhatók, hogy ki-ki álcázhassa vele saját szándékait, noha még abban sem lehet biztos, hogy úgy értik félre, ahogy szeretné.

Szerencsétlen magyarok! „Ezért aztán nyelvüknek szinte minden szava, hol az egyéni tudásuk, hol a közös nemtudásuk szerint jelentett valami mást, mint amit jelentett, s hol a beszélő helyzete, hol a szó eredeti értelméhez viszonyított új értelme szerint kellett keresniök az egyes szavak jelentését.” Nos, való igaz, hogy ebben az országban sok mindennel baj van, s én lennék az utolsó, aki tagadná, hogy ezek a bajok sűrítetten jelentkeznek a nyelvhasználatban. Elöljáróban ezért buzdítottam a magyar írókat, hogy a nyelv által felvetett problémák optikáján át vegyék szemügyre a történelem, a politika, az erkölcs dilemmáit. Nádas Péter szemmel láthatóan ezt teszi ebben az írásában. Csakhogy ismét az egy nyelven beszélők közösségének abból az ideáltípusából indul ki, amelynek jellemzését a korábbiakban megkíséreltem. Ezért azután nem hatott túlságosan meggyőzően szarkasztikus jellemzése a magyar nyelv szemantikai katasztrófájáról. Ha közelebbről szemléljük, azok a kommunikációs problémák, amelyeket paradox élességgel fogalmaz meg, valószínűleg a legtöbb nyelvi közösségre jellemzők ma a világon. Ideális „közmegegyezés” ugyanis csak akkor képzelhető el, ha egy holt nyelvet és teljesen mozdulatlan társadalmi szituációt tételezünk fel. Másként viszont csak folyamatos dialógus, sőt, küzdelem van, a különféle sugallt-manipulált „közmegegyezések” ellen, a fogalmak tisztázásáért. Az egyes országok közötti különbséget inkább ennek az állandó, sokoldalú dialógusnak-küz- delemnek a színvonalában, intézményes feltételeiben, stb. kell keresnünk. Ám egy franciának, egy angolnak, egy németnek ugyanúgy szembe kell néznie az „egyéni tudás” és a „közös nemtudás” összeegyeztetésének, a szójelentések nézőpontok szerinti változásának és időbeli módosulásainak kérdésével, mint egy magyarnak. Ha más nem, hát e nemzetek huszadik századi irodalmának fejlődése bőségesen tanúskodik erről. (A nyelv „történelmi bűnbeesettségének” gondolatát sam a magyar nyelv állapota sugallta.)

653