Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Angyalosi Gergely: A hiány támasza (Nádas Péter: Játéktér című kötetéről) (kritika)

úttal csak utalásszerűén említeném Nádasnak azt a reveláló erejű megjegyzését, hogy ezt az alapélményt, „lelki beállítottságot” hajlamos összekötni „fanyarul füstös” történelmi tapasztalataival. Elbeszélő művészetének és „színiházának” egyaránt fontos és jellemző vonása ez a kapcsolatteremtés, persze megalkotott hősökre és szereplőkre kivetítve; agyban pedig a legnehezebb kérdés az esztétikai éntékalés-érté- kelhetőség szempontjából. A művésznek ugyanis ilyenkor minden egyes esetben újra, s esztétikailag kall bizonyítania, hogy a lelki beállítottság és a sokakkal közös történelmi tapasztalat között „lényegszerű” összefüggés áll fenn.)

Mondanom sem kell, hogy ez az alapélmény, lelki beállítottság., gondolati váz felfogható újromantikus attitűdként is. Mint ilyen, némileg „passé”, nem teljesen a jelenünkre tartozik, vélhetné némi malíaiával az olvasó. Hiszen — félretéve most a hit kérdését, a negatív Isten-érvek modern változatait, mivel ez túl messzire vezetne — a legújabb kültúra-elméletek éppen az egység és az egyetemesség hiányából indulnak ki; a posztmodern esztétikák pedig könnyű (vagy kevésbé könnyű) szívvel mondanak le az én identitásának és koherenciájának: elvéről. Teszik mindezt azzal a meggyőződéssel, hogy a hiányból, az 'egyetemesség, a koherencia stb. elvesztéséből talán pozitívumot ás lehet kovácsolni. Hogy a kultúrát a megőrzött különbözőségek, ha nem is mindig szeretetteljes, de legalább nem vérremenő küzdelmeként, dialógusaként is elképzelhetjük, s hogy a szubsztanoiális szubjektum megrendüléséből korábban elképzelhetetlen nyitottság is következhet. Úgy tűnhet, hogy Nádas (mindebből csupán a tragikumot érzékeli, és a megváltást (az ő szemében csak az egyetemesség újratermelése, valamint az én önmagával való azonossága, az individuum egyedi általánossága hozhatná el.

A képlet azonban mégsem ilyen egyszerű. Miközben az író tudatosan tán ezt az attitűdöt építgeti, a „saját elbeszélő modor” kialakításáért folytatott küzdelme, a nyelvvel való mindennapos harca mást is sugall neki. Mikor saját formátlanságá- ról, helyesebben „formában élő megformálatlanságáról” beszél, elképzelt írásmódjának leírása a posztmodern egyik általam ismert legegyónibb megfogalmazását adja. A formás és a formátlan, a közvetett és a közvetlen elemek szembeállítása, a saját életének „együgyű dokumentumaival” dúsított stilisztikai szerkezet ugyan még mindig arra szolgálna, hogy elkerülje „az önmagának való ellentmondás minden látszatát”. De a forrnia visszanyerését már nem tudja a formátlaniság integrálása nélkül elképzelni. „Nem tennék hát egyetlen választott hangvételhez kötve, nem tennék arra kényszerítve, hogy egyetlen skálán beszéljek végig egy regényt, lehetnék ilyen és olyan, kibújhatnék ebiből is, abból is, szabadon és fölvetett fejjel páváskodhat- nék idegen toliakkal, mert ez a feszített formátlanság lehetne nem ta (részletek, hanem az egész formájává”. Mint látjuk, a megfogalmazás paradox, tehát lényegében megőrzi a rejtélyt. Ugyan mit jelent az „egész”, laminek a formátlanság lesz a formája? Ki lesz az az „én”, aki lehetne ilyen és olyan, kibújhatnia ebből is, abból is?

Ellentmondások is felbükkainnak okfejtésében. „Egyetlen utam maradt” — írja például — „a paroxizmusig falj esztett ónességgel túllépni ia személyesen”. Korábban viszont mintha a ,jközvetlen”, „együgyű” életdokumentumokat, a kápzeletmen- tes elbeszélést minősítette volna a legénesebbnek. Maga állítja, hogy a képzelet éri el ,,a minden egyes személyben közös én általánosságát”. Ilyen értelemben a képzelet megnövekedett szerepét akár éntalenítési folyamatnak, deszuibjektivizációnak is fölfoghatni. Az elérni vágyott (elért?) egyensúly „a legnyeirsebb önismereti igény és a legszubtilisabb képzelet között”, a képzelet és a tapasztalat kölcsönhatása, a közvetített igazság, ahová végül is eljut, szintén nem a szélsőségekig vitt szubjektivizmusra emlékeztet. Meg aztán: úgy látszik, mégiscsak van valamiféle egyetemesség a kultúra jelen állapotában is, hiszen Nádas ,jkultúránk határozott tiltásairól” szól (több helyütt. Amikor pedig azt állítja, hogy „kultúránkban a képzelet őrzi az egyensúlyt a mitikus és az etikus határpontjain”, ezzel feltételezi, hogy lehetséges individuálisan megteremtett egyensúly — és még sorolhatnánk a gondolati zökkenőket.

651