Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Angyalosi Gergely: A hiány támasza (Nádas Péter: Játéktér című kötetéről) (kritika)
„Minden emberi kultúra alapfeltétele, hogy úgy beszéljen a kimondhatatlan- ról, hogy ne beszéljen róla.” Ez a frappáns megfogalmazás, valószínűleg nem véletlenül icV'zi fel bennünk ia neves posztmodern gondolkodó, Francois Lyotard egyik híres esszéjének alapgondolatát, sajnos, szintén áldozatául esik az identitás és az egyetemesség bűvöletének. Nem egészen értjük, hogy miért „csakis és kizárólag identitás létezik”? Azt jelentené ez, hogy csak a kimondhatatlan létezik, ami maradéktalanul azonos önmagával? A ikiimondhatatlant közvetítő létezők léte valamilyen alacso- nyabbrendű, vagy pszeudodétezés ? A tét — fogalmazzunk egyértelműen — csakis és kizárólag Isten léte, ő az .esszencia, minden más akcidencia? Nádas Péter érdekes elgondolásai a mitikus és az omamentikus művészet sajátosságairól akkor „ülnének” igazán, h!a tisztázta volna saját, ontológiai és episztemológiaii előfeltevéseit, amelyekre ezek ez elgondolások épülnek. Ismét a kultúra: szépen gondolja végig a szerző a szeretet-szenvedés^boldogság fogalomhármasát, s igazat adhatunk neki abban, hogy ezekhez képest az öröm alárendelt fogalom, „nem mitikus tartalmú”. Kérdése, hogy „örömelvűvé tehető-e egy olyan kultúra, amelynek középpontjában .nem az öröm elve áll?” — .ismét csak az egyetemes, homogén kultúra koncepciójára utal. Tehetünk-e még az európai kultúráról ilyen általános érvényű kijelentéseket, vagy helyesebb, ha csupán egyik vagy másik hagyomány, tradíció-vonulat jellemzését engedjük ímeg magunknak? Gyanítom, hogy kultúránk nem, azért nem .tehető örömelvűvé, mert ez ellenkezik mitikus vagy vallási tartalmával. Hanem azért — legyünk ennyiben materialisták —, mert a poszt-indusztriális .társadalom mindennapjai nem tehetők örömelvűvé. Sokkal nagyobb szükségünk van a különféle eredetű szenvedések elviselésének képességére. S ehhez már valóban olyan boldogságfogalmat kell kialakítanunk, iamely .egyaránt integrálni tudja a szeretetet és a szenvedést. A boldogság (ezen a ponton szelíden vitatkoznám Nádas Péterrel) nem feltétlenül jár együtt a közvetlen örömszerzéssel, feltéve persze, ha a boldogságot állapotnak képzeljük el. A mélabúdanulmány, amelyet bizonyos szempontból már bírálattal illettünk, szintén az említett hiány-hármasságból kiindulva interpretálható a legjobban. Nagyon szép mondatokra akadunk itt is. (Vegyük csak ezt: „Nagy a kívánság, a vágy erős, a remény fénye kicsi és mindig a távolban imbolyog”.) Nomeg kifinomult értésről és nagy beleérző képességről tanúskodó festmény-elémzósekríe. Saját belső ellenkezésemet ezzel az írással szemben talán az váltotta ki, hogy annak ellenére, hogy a ,ymélabús” ember típusa egy meghatározott lelkialkatként definiálódik, az ebből levont következtetések indokolatlanul (érzésem szerint lindökolatlianul) kitágulnak, elvesztve ezáltal érvényességüket, amely bizonyos keretek között maradva megőrizhető lett volna. „A magányosság érzete, melankólia, vallásos vágyakozás, vallásos sejtelmek — mindez összefonódva áramlik annak a szívéhez, akinek ilyen hangulatokhoz érzéke van. De... mindez mégis csak a belső lelki mozgalom háttere...” (Spranger: Az ifjúkor lélektana). Ennek a konkrét személyiségsitrulkitúirához kötődő „belső lelki mozgalomnak” a megvilágítását hiányolom ebben a szövegben. Némileg eltúlozva a dolgot, ez az esszé olyan imaház, amelybe csak „gyakorló melankolikusok” tudnak kellő áhítattal belépni. Márpedig ha így van — ami természetesen nem biztos —, akkor ez csak abból adódhat, hogy a gondolatmenet valahol átlépi önnön illetékességének határait. Kivétel nélkül minden emberi lény kerül néhanapján olyan hangulatba, amely mélabúnak nevezhető. A melankólia ennyiben valóban a világhoz, a létezéshez való viszonyulás egyik ősi alaptípusa; nincs önismeret a melankólia sajátos belső természetrajzának kiismerésie nélkül. A mélabú, éppen mert sajátos szemszögből láttatja a világot, lehet igen kreatív. Kiszakítja alanyát a feltétlen élniakarás és a tárgyi világra irányuló aktivitás közegéből. Olyan lehetőségekre nyitja rá a szemét, olyan érzékelésmódokat tár fel előtte, amelyekről korábban sejtelme sem volt. (A „sejtelem” megfelelő kifejezésnek tűnik, hiszen a melankólia főleg sejtésekre, megérzésekre, nem pedig tudásra ad alkalmat. Másként fogalmazva, a melankóliának a tudás korlátáiról van tudomása.) A mélabú azonban (legalábbis „nem kóros esetben”, 652
