Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Angyalosi Gergely: A hiány támasza (Nádas Péter: Játéktér című kötetéről) (kritika)

ge is van pihentető hangnemváltásokra, s ezt a célt általában jól szolgálják a néhány oldalas meditációk, ahol Nádas a transzcendenciához való viszonyunkról, az öröm és a boldogság kapcsolatáról stb. értekezik.

Aimii a Mélabú, vagy az Isteni rész, emberi egész című írásban némileg zavart, az éppen a személyesség vissziaszaruiása volt egyfajta — nem tudok jobb szóit — axiomatikusság javára. Itt néha az a benyomásunk, mintha a szerző „Végérvényesen” kívánnia megoldani olyan problémákat, amelyek egyidősek az európai kultúrával. Persze, hogy mindenki elgondolkodhat a szellem és a lélek fogalmán, a tudás és az érzés egymáshoz való viszonyán, a közösség és az emberi egyed kapcsolatán. Am az ilyesfajta töprengést vagy akkor érezzük hitelesnek és jogosultnak, ha „.tudományos” nyelven, az elődök gondolatait folytatva vagy azokkal vitázva szólal meg; vagy pedig akkor, hl a vállalja a közvetlen tapasztalatiságot, a szubjektív élménysze- rűséget. Nos, ezekben a szövegekben néhol csak a gondolatmenet váza, aforizmati- kusan kihegyezett vagy paradoxonba átfordított jelzőpontjai láthatók. S ettől az egész kap némi naivan kategorikus, ellentmondást nem tűrő ízt — ami feltehetően ellentétben áll a szerző eredeti szándékaival. Jung típusának kifejezésével élve, Nádas „introventált gondolkodó” típus, de tartása időnként elmozdul az „érzékelés” és az „intuíció” irányába. Márpedig ezt a típust Jung szerint fokozottan fenyegeti a tárgyi tapasztalattal való kapcsolat elvesztése, vagyis az, hogy „mitologikussá válik és eltéved önmagában”. Ennek az „eltévedésnek” stílusbéli kifejezése véleményem szerint a súlyos állítások minden igazolási kísérlet nélküli felsorakoztatása, vagyis az, amit az imént axiomatikusságnak vagy kategorikusságnafc neveztem. Komikus lenne persze, ha az önelemzésnek olyan megszállottját és mesterét, mint amilyen Nádas Péter, fel akarnám világosítani önnön lelki alkatának sajátosságai felől. Nem is ezért tettem ezeket a megjegyzéseket. Hanem inkább annak érzékeltetésére, hogy jómagam hol jelölhetném meg ennek az esszéiről itelje- sítménynek a csúcspontjait és hullámvölgyeit, nem kizárva persze a másfajta megközelítések lehetőségét sem.

A Hazatérés ben Nádas a kezünkbe adja az ilyesfajta alkat- és tiípustani rejtélyek értelmezésének kulcsát .is. A német romantika elbájoló ködeiből előlépve, helyenként „latinosán” szikár stílusban foglalja össze álláspontját. Én azt a passzust emelném ki, ahol elmondja, hogy életének centrumában nem az „igazság”, hanem a „biztonság” keresése állott. Ez nagyon lényeges különbségtevés, hiszen rávilágít bizonyos gondolkodói alkatok közötti eltérésekre, valamint nyitját adja annak is, ho|y miért térnek vissza makacsul ugyanazok a gondolati alakzatok Nádas világában. Talán magyarázni segít azt is, miért válik idegenszerűvé, elsietetté esszéinek hangneme ott, iából az „igiazságkereső” magatartását követi. Mintha jobban megfelelne neki az „igazság” alárendelése a „biztonság” kérdésének; vagy helyesebben; ha az „igazsághoz” a „biztonság” felől közelít. Ilyenkor igazán elementáris, átütő erejű, tiestet-lelket-intellektust megmozgató az iránya.

Ezzel a biztonság-igazság kérdéskomplexummal természetesen már az említett eszmei „gócpontokat”, visszatérő gondolati alakzatakait is énimtettülk. Nádas Péter transzcendencia-igénye, kultúra-koncepciója és szubjektum-képe szoros egységet alkot (vagy legalábbis az egységre való törekvés adj.a közös lényegüket). Alapélménye az ember Istentől való magárahagyottsága; otthontalansága az önmaga-teremtet- te világban (vagyis a kultúrában); megfosztotta az önmagává! való azonosság boldogító spontaneitásától. Ebből a hiány-hármasságból következik az állandó szorongás, „az őszi ember” néha kéjes halálvágya. A kétségbevonhatatlan bizonyosság, hogy meghalunk, válhat egyfajta biztonságérzet forrásává — ez költők, írók, bölcselők évezredes tárnája. Logikus, s egyben jól ismert lépés, fogódzót keresni a hiányban: Isten hiányában, mert amíg a hiányt érezzük, Istent érezzük. A kultúra egyetemességének hiányában, mert jobb híján a „bizonytalaság és megrendültség” egyetemessége is összeköthet bennünket. S végül az önazonosság hiányában, illetve az iránta táplált állandó, reménytelen, szinte szerelmes vágyakozásban, hiszen az elképzelhető legnagyobb biztonságérzést az önmagunkkal való egyesülés nyújthatná. (Ez650