Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Angyalosi Gergely: A hiány támasza (Nádas Péter: Játéktér című kötetéről) (kritika)

ANGYALOSI GERGELY

A hiány támasza

(NÁDAS PETER JÁTÉKTÉR CÍMŰ KÖTETÉRŐL)

Néha az az érzésami itáimad, hogy a magyar írók mostanság — tisztáiét a kivételnek — keveset foglalkoznak mesterségük legbelsőbb titkaival. Mamap az írói léthez mintha kevésbé tartoznék hozzá a folyamatos töprengés a nyelv és a szubjektum viszonyának kimeríthetetlen és mindig új formát öltő rejtélyén. A magyar író, ha elmélkedésbe bocsátkozik, akkor igen nagy valószínűséggel politizál vagy erkölcsi kérdéseken rágódik. Ez persze nem baj, sőt mondhatnánk akár természetesnek is, tekintettel az ország és a szellemi közélet jelen állapotára. Magam mégsem találom igazán üdvösnek ezt a jelenséget. Ám töprengjen az író a politika és az erkölcs kérdésein — de ne feledkezzék meg eközben írói mivoltáról. Nem arra gondolok, hogy a meditáció hangvétele legyen „szukjektív”, hogy a kőszívű politikusok és filozófusok helyett is vessen számot az érzelmeik szerepével. Hanem arra, hogy a világ az írónak (ha mem csalódom) elsősorban nyelvi probléma. Közelítsen hát a politikához vagy az erikölcshöz a nyelvi szféra felől, vizsgálja Iközös gondjaink nyelvi létezésmódját. így a legtöbb az esély arra, hogy valóban radikálisan mást mondjon; hogy, Babits szavával, „más legyen, mint más”. A „köztudottban” és a „közismertben” elmélyülve így közös tudatlanságunk és ismerethiányunk alapjaira világíthat rá.

Mindezt természetesen azért kellett előrebocsátanom, hogy kellő hangsúllyal állíthassam: Nádas Péter a „tiszteletreméltó kivételék” közé tartozik. Ebben a vékonyka kötetben, amely lesszéket és rövid elmélkedéseket tartalmaz az irodalomról, a nyelvről, valamint kultúránk alapkérdéseiről elmélkedik. S teszi ezt azzal a magával ragadó személyességgel és szuverenitással, amelyhez hasonlóval — nem habozom kimondani — eszázadi irodalmunk kiemelkedő alakjainál -találkozhatunk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez a könyv, úgy ahogy van, remekmű. A Hazatérés című esszéről szólván például bátran használnám ezt la jelzőt; a Métáimról imár -nem ilyen egyértelműen elismerő a véleményem. A Mese a tűzről és a tudásról pedig megítélésem szerint -mind írásmódját, mind -pedig némely -eszm-efuttátását tekintve elhibázott írás. Ám -ezzel a belső hullámzással együtt is (vagy italán -éppen ebből is eredően) -rendkívül -izgalmas és gondolatébresztő ez a gyűjtemény. Vitázni vele ugyanolyan szellemi -nyereség, (minit emlékezetünkbe vésnii szép -és -találó megfogalmazásait. Nem térhetünk ki persze a kötetben felmerülő valamennyi lényeges problémára. De kiemelhetünk néhány gondolati gócpontot, visszatérő logikai fordulatot, s talán kísérletet tehetünk arra -is, -hogy felvázoljuk az író-gondolkodó Nádas Péter portréját.

Említettem, hogy ezeknek az írásoknak a többsége rendkívül -személyes hangvételű. Az író rendelkezik azzal a képességgel, hogy laz általa érintett témát — legyen az lakár -többszáz vagy itöb-bezer éves filozófiai, esztétikai vagy lélektani probléma — rögtön a sajátjává tegye. Okfejtései mögött ott érezzük ia velünk egyazon világban, történelmi időben és társadalmi közegben -élő, küszködő, szenvedő és boldogságra vágyó embert. A Hazatérést azért értékelem olyan nagyira, ment e-bben az esszében Nádas az önvallomásnak, az emlékezésnek és az általános érvényű problémák magas -igényű gondolati kifejtésének eleven, lüktető szintézisét valósította meg. A személyes és az -általánosságra (törekvő -elem itt olyan termékeny kölcsönhatásba lép, amely valóban lenyűgözően hat az olvasóra. Szinte -természetes, hogy ez -a koncentráltság, ez (a -hőfok nem (tartható minden írásban. -Az -olvasónak szüksé649