Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Vasadi Péter: Nappali fényben Berzsenyi, az "elestvéledett" költő (esszé)

Csak mint az alkony enyhületén kalász- Párnáján pihenő lyányka szelíd dala Udvezli a várt est nyugalmát S a hegyek ormai közt mosolygó

Holdat, midőn már csend fedi a mezőt,

S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.

Mailáth! poétád napja húnyik,

S nem ragadoz dala árja többé.”

Szerencsére, az igazán nagy művek szépsége kimeríthetelen, mindig marad rejtett rétege, mélye, sugárzása. S épp az ilyen újra megtapasztalt ’többletszépség’ az, amitől évszázadokig — elvben örökre — nagy marad, ami egyszer nagynak bizonyult. Berzsenyi két fölkiáltás, két név közé — „Mailáth!” — illesztette a sorról sorra, versszakról versszakra tovább gördülő és magasodó, más szóval földiesedő és égie- sedő valóságként (és hangulatként) poétái énekét — mintha két keze tenyerébe fogva fölajánlaná. Ez a poétái ének „szelíd dal” — megszelídült dal? —, egy lányka szelíd dala, aki a hűvös est alá heveredett, „kalászpárnára” fektette a fejét és várja a hold följöttét, a vacsorafüst, a mindent elborító — szimbolikus! — csönd felett. Már-már bukolikus kép, de nem pásztoridill-szerű, nagyon is élő, a vers sötét hátteréből kibontakozó kép ez, nem allegória, hanem összefoglaló hasonlat, talán a költő soha el nem ért, de mindig remélt egyetemes megnyilvánulásának metaforája. Lebilincselő a kép kibontásának fokozatossága, a „rohanó Vág” és a „szelíd dal” energiáinak elszabadítása és ütköztetése, és hogy a szelídség szemléltetése voltaképpen búcsú, azt a második „Mailáth!” fölkiáltás után tudjuk meg, hirte- lenül: „poétád napja húnyik,”.

S mielőtt belépne, vagy inkább beúszna a csillogó sötétbe, mintha idesúgná a végső szavakat a Levéltöredékböl: „Életem képe ez. — Már elestvéledtem, / Bé- borult az élet vidám álorcája!” Még van két sora, amit hattyúként mond, távozóban, kifehéredve, lényegévé változva, s akaratát, hogy visszapillantson, leküzdve: „A szent poézis néma hattyú, j S hallgat örökre hideg vizekben.”

648