Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Vasadi Péter: Nappali fényben Berzsenyi, az "elestvéledett" költő (esszé)

Az őszibogárnak búsongó hangjai Felköltik lelkemnek minden érzéseit,

S az emlékezetnek repdező szárnyai Visszahozzák éltem eltűnt örömeit.”

Íme, a megörökített csöndben az igazi, az alig mozduló költő.

Visszahozzák? . s vissza te térj majd gyönyörű korom” — írja A közelítő tél című versében. A képzeletében elmerülő költő az imént még fölneszeit, ahogy a pihenni küldött cselédek otthonosan tettek-vettek vackoknál alig különb fekhelyeik körül, a távoli víg lármát is hallotta. Ezek a hangok a holnapba átköltözött élet folytonosságát jelzik, háttérzajai az elmélkedés szent óráinak, s épp a képzelet valóságát erősítik valódiságukkal. A közelítő tél roppant fagyot hoz, nem egy évszak biztos tavaszba forduló hidegét, hanem a halál enyészetét. De ennek az átható fagynak csak a fáradt, hűvös, levélhullaitó leheletét érezzük a versben, nem a vad hidegét; a lassú megállást, nem az összeroppanást: „Hervad már ligetünk, s díszei hullanak.” A bokrok a helyükön állnak, de le vannak tarolva; a rózsa elhullott, zörögnek a levelek. Csupa tagadás a következő versszak: „Nincs már symphonia,... Nem búg gerlice,... A csermely violás völgye nem illatoz,..„most minden szomorú s kiholt.” A költeményből, épp a felénél, mint valami kozmikus fűzfa, kinő az elemi szomorúság; ahány verssor, annyi a visszacsüngő lombja:

„Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

Minden csak jelenés, minden az ég alatt,

Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli

Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy s vissza se tér majd gyönyörű korom.

Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!

Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke!”

A vésett malomkő asztal mellett ülő költő, ez a sértett, betegségekkel, zsenialitással, értetlenséggel sújtott nagy költő alighanem könnyezik. És ügyetlenül, ahogy kaparász a pipája után, ahogy tehetetlenségében átkozódna és mégis csak szelíden búcsúzkodik, ügyetlenül Lollihoz menekül; Lolli barna szemöldöke! Uramisten, mintha valaki a zsebkendőjét terítené a fejére a leszámoló, csapkodó viharban. 1808 körül írta az öntudatlan halálsejtelem versét. Harminckét éves. Hatvan évesen hal meg.

De mielőtt meghalna, még egy nagy lírai föllobbanás világítja meg magányos, busa fejét, a Gróf Mailáth Jánoshoz írt ódája. Igaz, maradéktalanul csak a költemény első három strófájában gyönyörködhetünk, ezeknek egymásba kanyargó szépségében s gondolati, képi erejében:

„Mailáth! poétád éneke leng feléd,

Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait A Kárpátok közt zúgva szórja,

Tört jeget és köveket sodorván;

647