Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Vasadi Péter: Nappali fényben Berzsenyi, az "elestvéledett" költő (esszé)

„Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!

Majdan, ha lelkem záraiból kikéi,

S hozzád közelb járulhat, akkor Ami után eped, ott eléri.”

Kazinczy úgy találta, hogy ez a vers minden tekintetben kiüt a Berzsenyi versek közül. Ezt meg is indokolta. Berzsenyi ennek ellenére sem hagyta ki versgyűjteményéből. Hatalmas tehetségének legbelső törvényei szerint ellenállt mindenféle korlátozásnak, mert szellemének egységét épp úgy meg akarta mutatni, mint a kü- lönféleségét, és az ellentétességét is. Tapasztalatai hamar meggyőzték arról, hogy „Az emberekben végtelen különbség / megérthetetlen visszás értelem van.” Érdemes fölfigyelnünk erre a szóra: megérthetetlen. Az mondja ezt, aki éjszakába nyúló töprengéseiben ugyancsak tett arra kísérleteket, hogy megértse az emberi értelmet, amelyet ritkán hallott, de nagyon a helyén lévő jelzővel illet: visszás. Mélyre mutató kifejezés. Hosszú, a Döbrentei Gáborhoz című költeményében mintha ezen az értelmen gondolkodnék tovább:

„Elég. Az ember ahány, annyiféle.

S változhatatlan főbb vonásaiban.

Ki gondja mindazt egy kaptára vonni?

Bárányt, oroszlánt egy rekeszbe zárni?

S ki gondja minden agynak tetszeni?"

E sorok erős fénnyel világítják meg Berzsenyi alapmagatartásának két fő vonását: a dolgok tartózkodó, de kíméletlen fölismerését, és szellemének elhatároló függetlenségét. Az elsőre ez az állítás mutat: Az ember... változhatatlan főbb vonásiban; a másodikra ez az odavetett kérdés, melyben kihívó elutasítás üti föl a fejét: S ki gondja minden agynak tetszeni?... Hát tetszeni aztán nem tudott! Mikor először utazott föl Pestre Kazinczy nagynak beharangozott fölfedezettje, a Kazinczy tanítványok között megrökönyödést keltett. Miért van az: a szellem mestereitől tűrjük el legkevésbé, hogy olyanok legyenek, amilyenek? Azt akarjuk, hogy aki versremekeket ír, ne legyen se kövér, se kopasz, se öreg, ne tubákoljon, ne morogjon, ne dadogjon. Az legyen karcsú, lobogjon az üstökén szőke vagy vörös sörény, öltözzék az utolsó divat szerint, mint a sztárok vagy a Forma-1 bajnokai, pipázni pipázhat, legyen örökifjú, mint a peloponnézoszi Hagiszion félistenei, ha lehet, beszéljen szebben, mint ahogy ír, és a hangja bűvöljön el. Holott, akinek tüzes nyelve van, attól az még mászkálhat lúdtalpakon, elhízva és mészárosnak dukáló lapáttenyerekkel válogathat az augusztusi dinnyepiacon. Berzsenyinek ugyan dús barna haja volt s látszott hamar terebélyesedő testén a valahai nagy férfierő, de sokat betegeskedett, gyorsan hanyatlott. Talán épp ezért költötte hírét nevezetes kalandjainak, amelyekben oly szép, tömör és erős volt, mint az ódái. Mondogatták ismerősei, hogy tucatjával hányta Sopron tavába a hangoskodó németeket, lóval ugratott át a púpozott szekéren és a szeretője a gyönyörűségtől elájult a karjaiban. Ö az a szellem, akit nem vonhattak kaptára. S báránnyal nem zárhattak egy rekeszbe. Az öregedő költőről egyik legszebb versében, a Levéltöredék barátnémhoz címűben az általa óhajtottnál hitelesebb képet kapunk:

„Lefestem szüretem estvéli óráit,

Ha már cselédimet nyugodni eresztem.

És csak alig hallom a vígság lármáit,

Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,

Kanócom pislogó lángjait szemlélem,

A képzelet égi álmába merülök,

S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

646