Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Vasadi Péter: Nappali fényben Berzsenyi, az "elestvéledett" költő (esszé)

Az a bizonyos fiú pedig férfiként észrevette: Berzsenyi parazsa nemcsak arra képes, hogy az emberi léit domborzata fölött nagy lángokat lobbantson, hanem szobameleget is ad. Mellé húzódhatik a nemzet apraja-nagyja sorsának télvize idején, úgy melegít, mint egy emeletes, fajansz cserépkályha egy grandiózus lovagteremben. Lehet, hogy szomorú költő. Hogy az elmúlás, mégpedig a viharos elmúlás, sőt, a mindenen foltszerűen átütő múlandóság költője, és a nyelve, mint valami bársonyos érintésű lánctalpas, kiirt minden illúziót eszméletünkből, amerre súlyosan elhalad, de nem a hitvány szellemi növényeink kiszaggatására emlékszünk utóbb, hanem puha, meleg vonulásra.

Az a szerelem, mely vakká tesz s „... befedi a napot / S Argus száz szemeit; ..olyan, mint „a szélvész s fenevad. Fojtva erősödik, / Mint a puskapor és harag”; az igazi szerelem. Megállíthatatlan és eltéríthetetlen. Mekkora indulat lökte egymás mellé e két szót a megrendítő szerelem ábrázolására: szélvész s fenevad. A hasonlításban nincs se virág, se illat, se lomb, se fuvalom, hanem színrealista találékonysággal odamutat a költő a legkézenfekvőbb eszközökre és folyamatra: az ilyen szerelem fojtva erősödik, mint a puskapor. S a szótagszám követelményére megduplázza leleményét, és a sor végére illeszti a „harag” szót, mely tudvalévőén ugyancsak fojtva erősödik. Az extatikus szerelemről, helyesebben a kedveséről így álmodik:

„Gyakran kellemes álmaim Bájos leplegiben véled ölelkezem,

Elgyengülve borulsz reám,

Haldokló ajakam szívja lehelleted,

Szíved verdesi szívemet;

Majd ismét búcsúzó csókjaid éltemet Oltják s földre rogyom veled,

Majd eltűnsz, s repülő képed után futok,

Míg lankadva felébredek,

S forró szerelem könnyei buzganak.”

Berzsenyinek mindössze egy vallásos verse volt, a Fohászkodás, amelyben a fölülemelkedő lélek kitekint a mindenségre, tehát istenhite itt nem a búvópatakhoz hasonlóan, titkosan kanyarog a vers barlangrendszerében, mint egyéb műveiben, itt a fölszínre tör:

„Isten, kit a bölcs lángeszme föl nem ér,

Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:

Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet.”

Ha a bölcs lángeszme föl tudná fogni Isten létét, aligha kellene sejtenie, aligha sejthetné „óhajtva”. Van ez a lét, mint a Nap, de — vagy éppen ezért — nem tudunk róla biztosat. Az értelem, a hit, az isteniét emberi problematikájára mu/tat rá ez a nagyszerű verszak, mely maga is napként világít belső ragyogásával, egyszerűségével, átfűtöttségével. A Pascal emlegette makro- s mikrokozmikus teremtettség a költőt is megragadja: „A legmagasb menny s ... A láthatatlan férgek: a te / Bölcs kezeid remekelt csudái.” A végtelen hatalomnak ez az érzékletes ábrázolása a magyar irodalomban legendás: . a te szemöldöked / Ronthat s teremthet száz világot, / S a nagy idők folyamit kiméri.” Képzeljük el azt a szemöldököt, amely egyetlen rándulásával egy egész galaktikát, a fészkében villogó százmillió égitesttel együtt leronthat. És ugyanezt a mérhetetlen hatalmat a világ mikro-szépségei is hirdetik: „Villáma, harmatcsepp, virágszál”, így, egy verssorba rendezve ezt a három jelenséget, különbségeiket összevillantva. Ezek után alig lehet elkerülni az 5. versszak első sorába foglalt személyes hódolatot. Ebből sejthetjük, hogy míg a költő a teremtés leírásával vesződött, érzelmileg sem maradhatott érintetlen. Eljött a lebo- rulás ideje, ami sajátos módon hitelesíti azt a tényt, hogy valóban átélte az isteni hatalom és a teremtés összefüggéseit:

645