Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Vasadi Péter: Nappali fényben Berzsenyi, az "elestvéledett" költő (esszé)

anyaga, és ez az ácsorgás „rokonvérben ferösztött”. Mégis túlélte a nemzet, mert nyomorúságában vagy nyomorúságai után mindig volt annyi ereje, hogy rákapjon a „régi erkölcsre” vagy erősödvén, önkéntelenül is próbálgatni kezdte a „spártai férfikart”, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy „Ércbuzogány rezegett” kezében. Rezegett a súlyos, réz-tüskés, vassal borított tölgyfa-szer a combja mellett. Most „lassú méreg, lassú halál emészt.” Németh László rezignáltan ismeri föl Berzsenyi, e nagy nemzeti ébresztő elmagányosodásának okait és folyamatát: „amilyen biztosan vezetett” az ő „útja a magasságba, oly kényelmesen lejtett” a magyar ifjúság „egy szellemi hőhalál felé.... Berzsenyi költeményeivel népe épp úgy nem tud mit kezdeni, mint Ady szédületes hagyatékával. Mindkettő csak arra lesz jó, hogy a magyar etruszkság maradványai közt járó idegen hungarológus eltűnődjön e népen, melynek Berzsenyi jelölt pályát, Ady mutatta meg a gazdagságát, s tetvei alatt mégis elaszott.” (Berzsenyi Dániel, 41. lap, 1936.) Bizony,

„Vallástalanság rút szüleményei Erkölcstelenség, minden utálatos Förtelmek áradnak hazánkra Régi nemes magyarok porára.”

A régi nemes magyarokat biztosan nem a szűklátású osztálygőg említteti a költővel. Rajtuk a jelentős, kiváló és hazafiú magyarokat kell értenünk, akik nem voltak vallástalanok, tehát erkölcstelenek sem, ezért az utálaitos förtelmek aligha belőlük áradtak. Ellenben az újszerű henyeség, tudatlanság és rtesti-lelki elnyamvadás ugyancsak koszlott förtelmeket tud a nemzeti közösség nyakába zúdítani; a küzdésben, versenykedésben dicsőségre buzdított „deli ifjúság” — nicsak, már akkor sem — „gya- koroltatik” a kardforgatásban, „Nem tud nyeregben” ülni, csak bárszékeken s még jó, ha járni képes, „nem tud ádáz / Táltosokon leragadva szökni”. És dől kifelé a költő keserű száján a szemrehányás: az új nemzedék sutba vágta őseinek „bajnoki köntösét”, idegen divat szerint parádézik, s megnőni képtelenül, infantilis nyegleségében „A nemzet őrleikét tapadja”; súlyos szavak. Régen

„Más néppel ontott bajnoki vért”

Árpád s Hunyadi,

„Mast ime — ... —

Módi majom, gunyolásra méltó.”

„Átok reátok, Harpia fajzati,

Erkölcseinket vesztegető fenék!”

Nem az a kérdés, hogy e vulkánikus, klasszikus dühöngésből mennyi az igazság, s mennyi az elfogultság, illik-e ez a kép a korabeli nemzedékre vagy sem; ki mondja meg, illik-e? Minden kornak — minden szerencsés, az átkozódásokkal nagyrabe- csült kornak — vannak sötét, érzékeny és nagy alakjai, akik megpillantják „az idők jeleit”, még akkor is, ha behunyják a szemüket, vagy így még élesebben. S megpillantva kimondják. Látomásokat tesznek szóvá, nem jellembeli méreteket vagy elfogadhatóvá kozmetikázott statisztikákat. Lehet, hogy Berzsenyiben mély haragot táplált az élve elfeledetrtség, s az, hogy fölemelték őt, megvizsgálták, mint egy különös ércdarabot és hümmögve letették; az új nemzedék — Németh László szavával — elrohant mellette. S ennek a rohanásnak hideg szele volt, mely fogaival a költő szívéig harapott; ő mégsem bosszút állít, hanem ítéletet mondott, s mint bíró is megfellebbezhetetlen volt; nemcsak igazat állított, hanem fájdalmasan állította az igazat és olyan emberi és művészi hitelességgel, mely önmagában elegendő ahhoz, hogy kimondjuk: nem téved! Maga Berzsenyi igazítja útba az erejétől, s kőgörgeteg módján zúduló képeitől meghökkent olvasót: „Az én legjobb ódáimnak becsét azoknak céljaikban keresd, egyébiránt engem meg nem fogsz érteni”, és „a poézis, ez a tündér világtükör nem egyes színeit, hanem mindenkor egészét mutatja az életnek.”

644