Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Vasadi Péter: Nappali fényben Berzsenyi, az "elestvéledett" költő (esszé)

völtő „fekete fátumokkal” szemben, s több hanggal lejjebb kezdte, mintegy a vers tömege alá ásta magát, hogy majd mikor az erők emelkedni kényszerítik, legyen helye. Nézte a fiú a Nyitrai inas nyaka és gallérja közti hézagot, s ahogy a keszeg százados kinyújtotta mindkét karját az asztalon, s megpróbálta maga elé parancsolni a verset. Tévedett, A magyarokhoz első mondatában — „Romlásnak indult hajdan erős magyar!” — vallató lámpák gyúltak ki s őt is átvilágították. Ahogy mondta az egyik szakaszt a másik után, fokról-fokra emelkedett a hangja. Jól sejtette, meg kellett indulnia fölfelé. A fiú már első hallásra azon ütődött meg, hogy az igazi szellemi erő micsoda lépcsőt tud befutni, s egyáltalán nem ott a legerősebb, ahol a legnyersebb szavakat használja, s ellenkezőleg, csak alig mozdul a vers szelíd szavai, epidermisze alatt, megrendít. Bujkál, alakot vált, hol tüzesen simogat, hol megragad jeges ujjaival, szétteríti előttünk a képet s részletezően pontos, máskor meg egyetlen igével vad képmozgást teremt, majd leíró lassúsággal vezet bele egy újabb szó-kép-erő csapdába. Nyitrai — mikor az 1808-ban kialakult szöveg 16. versszakához ént — már rég megadta magát Berzsenyi toporzékoló szellemének, s úgy jajdult föl, megcsukló hangon, mintha beleszúrtak volna az oldalába: „De jaj, csak így jár...” Aztán összeszedte magát, ám az utolsó előtti sor megkönnyeztette. Mielőtt kimondta, már olvasta a szavakat s fölfogta őket, megrendült. Várt egy pillanatig, feszült csönd lett, a fiú társai, kemény, fiatalon megpróbált gyerekek előrenyomott arccal figyelték e belső harc kimenetelét. Azzal segítettek, hogy meg se moccantak. Nyitrai mély torokhangon olvasta a két utolsó sort: „Jön olly idő, amelyben elszórt j Hamvaiból gyiilevész kavaró kél." Csak találgathatták ezek a vasaktól feltört tenyerű, csontos ujjú fiúk, hogy mi az a „kavarc”, ami „kél”, mégis megértették e lelkiismeret lázas kíméletlenségét.

Az első sort így kell értenünk: Te, aki éppen olvasol engem, te „Romlásnak indult hajdan erős magyar!”, Te indultál romlásnak, ne nézz a másikra, ne keress indokokat, ne vonatkoztasd leleplezéseimet a korombeli magyarokra, a németes-új- módi szelleműekre, azokra, akik mások, mint én, ne akarj kitérni a mottóul választott latin mondat szó-nyilai elől: „Delicta maiorum immeritus lues / Romanae” — Róma betegsége az, hogy magas gyönyöröket élvez, érdemtelenül. A költő meghalt, műve elvesztette a történelmi, irodalomtörténeti és élettörténeti korlátáit, egyetemes távlatba szökött, s onnan világít le minden idők minden magyarjára, mint egy Nap. Aki olvassa ezt a verset, tükörbe néz: csak róla szól, csak neki szól az a harag, intés, aggodalom, ami ebben a műben villámlik.

És milyen öregedni képtelen fordulatokkal! „Nem látod...?” Mit? Hogy „miként fajul” a magyarság. Miként fajul el. Miként válik fölismerhetetlenné, jeltelenné, ízetlen gyurmává. „Árpád vére?” Kicsoda? Aki a magyar beszéd helyett szokását fúj, pöfög ki a száján? Akit az iszákosság bornírt álderűje agytalanított? Aki úgy kel ki megunt családjából, mint egy dohos, szétfeküdt, húzatlan ágyból? „Nem látod” az egek ostorait „nyomorult hazádon?” Az első versszak két kérdése elég ahhoz, hogy meghökkenten figyeljük s fogadjuk — nem „a bosszús egeknek”, hanem — a bosszús költőnek ostorait, amelyeket Ady szenvedélyével forgat fölöttünk. Nem áltathatjuk magunkat, ezek a minden diplomáciát dühödten félrelökő mondatok vészhelyzetre teremtődtek, és mikor nincs vészhelyzet egy nemzet életében? Mikor mondhatjuk azt, hogy most „Véreidet, magadat” nem tiprod? Hogy „undok vipera fajzatok” nem „Dúlják fel a várt”, mely mindig belül roppan meg s reccsen először, holott „sok ádáz / Ostromokat mosolyogva nézett”? Átélte a magyarság „A vad tatárt”, „Zápolya öldöklő Századát”, át a „titkos gyilkosok” kezemunkáját, és

„A szent rokonvérbe ferösztő

Visszavonás tüze közt megálltál.”

Csodálatos két sor. A visszavonás a külső történelmi katasztrófákat is meghaladó belső bénultság, a meghasonlás néma tragikuma, mikor a nemzet sorvadtan állva marad, csak fogy, fogy, ingadozik, mint a fal, melyből kiporlott a testvériség kötő643