Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - László Gyula: "Keleten kél a nap..." (Götz László 4 kötetes magyar őstörténete) (tanulmány)
csuvasban meglévő rotacizmusok nem keletkezhettek a XI. század elett. Ezek után aligha lehet VI—IX. századi bolgár-török átvételről beszélni s arra elméleteket építeni! Ezt a kérdést a jövőben alaposan meg kell vizsgálniuk nyelvészeinknek-törte- nészeinknek, mert szokás erre, mint „kétségtelen tény”-re hivatkozni. Bartha eszmefuttatásai kapcsán bőven kitér Götz László az iráni kérdésekre, és nagyjából Nagy Géza nyomdokain halad, de idéz más legújabbkori szerzőket is, akik kétségbevonják a sztyeppe iranizálódását. Jómagam úgy gondolom, hogy hitelt kell adnunk az ókori íróknak, akik jártak a szkíták között, s leírásuk erősen mongolos jellegűnek tünteti fel őket. Az Ázsia-kutatás jelenkori nagyjai F. Hancar, B. Jetmar, H. W. Haussig és mások erősen kételkednek az egyoldalú iráni megnevezéstől. Ügy gondolom, hogy szó sem lehet arról, hogy az állatstílus óriási kiterjedését, egyúttal valamilyen szkíta birodalomnak fogjuk fel és népét egyöntetűnek. Nyilván többféle és többfajta származású népet illetnek szkíta névvel. Götz László is nagyon helyesen írja, hogy a szarvas-istennő összekapcsolja a szkítákat a magyarsággal is (Szarvas-monda). Az iráni nyelvűség ingatag voltának bemutatásakor idézi Götz Mészáros Gyulát is, aki ugyancsak belekerült a magyar történettudomány „süllyesztőjébe”. Ne feledjük, hogy a szkíták nemzetiségének kutatása azzal kapcsolatban került Götz László érdeklődési körébe, hogy Bartha Antal nemes egyszerűséggel iráni nyelvűeknek tartja őket. Több területen vizsgálja még Bartha őstörténeti ötleteit, s mindannyiszor kimutatja azok felületességét. Sajnos nem ismerhette még Fodor István részletes, lesújtó kritikáját Barthának a Magyarország története I. kötetében írt nagyterjedelmű dolgozatáról, amelyben Fodor az őstörténeti részt hasznavehetetlennek ítéli, joggal. Itt pedig Götz László a honfoglalással kapcsolatos részről írja meg ugyanezt. Éppen e sok negatívum miatt nem tartottam szerencsésnek, hogy Götz Bartha könyvét választotta a finnugor nyelvészek elméleteire támaszkodó magyar régészeti álláspontok bírálatára. A másik szerző, akinek munkásságában kimutatja, hogy milyen káros lehet a nyelvészetre való egyoldalú hagyatkozás; Fodor István munkája (Verecke híres útján). Talán fiatalsága indokolja, hogy néha túl határozott. így például Götz László kifogásolja azt a kijelentését, hogy: „A hun— magyar rokonság, vagy azonosság tehát nyugati krónikás hagyományokon és egyszerű »történetírói« kitaláláson alapul.” Szemmel láthatóan itt Györffy György (Krónikáink és a magyar őstörténet) megállapításait veszi át, nem saját kutatásán alapul biztonsága. Fodor itt szembekerül krónikáink vallomásaival, ugyanúgy, mint a múlt század és századunk számos magyar történészével is. Aligha vitatható, hogy a kialakuló, vagy már kialakult magyarság beletartozott a hun birodalomba, s ennek emlékét őrzi fejedelmi családunk hun hagyománya, és a székelységnél is szívósan élő származástudat. Persze ez nem illik bele a finnugor származtatás gondolatkörébe. Ugyanilyen átvétel nála Hajdú Péter tanítása, amely a tundrákba helyezi az uráli—finnugor nép kialakulásának kezdetét. Annakidején vitatkoztunk is vele, mondván, hogy mi ugyan nem vagyunk illetékesek nyelvészeti eredményeinek bírálatára, dehát a tundra területén e korban hiányzik az emberi élet, így tehát lehetetlenség odatenni az „őshazát”. Nem térhetünk ki kritikájának részleteire, mert az régészeti szakterületen játszódik le, és az olvasótól is megkövetelné a régészeti ismereteket, hanem összefoglalóan azt írhatjuk, hogy Götz azt veti Fodor szemére, hogy a régészeti tényeket hozzáidomítja a finnugor nyelvészet feltevéseihez. Hadd emlékeztessem ezzel kapcsolatban az olvasót azokra a gondolatokra, amellyel Ligeti Lajos kísérte korai őstörténeti munkásságomat, azt dicsérve benne, hogy nem kerültem a nyelvészet sodrába. Bár Götz komolyabban veszi Fodor munkásságát Bartháénál, hitvitázó modora néha itt is fölényeskedésre vezeti, ami semmiképpen nem helyénvaló. Hadd említsem meg, hogy Götz sokszor hivatkozik munkáimra, és sok hasonló eredményre jut. Ezek közül említsem meg az ebben a fejezetben tett megállapítását: „A jelek tehát arra mutatnak, hogy a finnugor nyelvek esetében nem valamiféle eredeti, egységes ősnyelv szétágazódásáról van szó, hanem ellenkezőleg, sok kis törzscsoport eredetileg eltérő nyelveinek fokozatos kiegyenlítődéséről, bizonyos mértékű egységesedéséről”. (11:194). Vitatja Fodor egy másik ellentmondást nem 63Ö
