Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - László Gyula: "Keleten kél a nap..." (Götz László 4 kötetes magyar őstörténete) (tanulmány)
tűrő kijelentését, hogy a szkíta hagyománynak nálunk „semmiféle tudományos alapja nincsen”. Legyen elég itt a szarvas központi szerepére utalni (Istenanya), hogy elgondolkozzunk a kérdésen (aztán meg számos szkíta örökség az onogur-avar és Árpád magyarjainak régészeti emlékanyagában). Érdekes Götz László hozzászólása a honfoglaláskori sírokban talált szem és szájfedő lemezekhez. Ezek obi-ugor kapcsolatait először Dienes István fedezte fel, Fodor az ő alapján ír, Götz viszont megrajzolja e jelenségek őstörténetét a szkítákig és azon túl. Egyet kell értenünk Götz- cel. Széles alapokon vitatja (és itt már elérkezünk a honfoglalást előző századokhoz) a pánalán elméletet, például saltovo-majacki-i művelődés esetében. Nem szeretnénk itt foglalkozni a „kettős honfoglalás”-sal kapcsolatban kifejtett Fodor-féle ellenvetésekkel és cáfolatukkal, mert nem tartjuk illendőnek. Végezetül még csak egy kérdést, Fodor Solymossy Sándor felismerését a csónakaiakú fejfák és az ugor csónakos temetkezésekkel kapcsolatban gyanútlanul átveszi, holott a csónakos temetkezés legtisztább formáit az északi világban, a normann temetkezésekben találjuk meg, s erre figyelni kellett volna. Nem beszélve most a sok-sok részletkérdésről, alapjában Götz László kifogása Bartha és Fodor munkásságával kapcsolatban az, hogy mindketten a finnugor nyelv- tudomány uszályába kerültek és a régészeti tényeket ehhez igyekeznek alakítani. Munkájának harmadik kötetét a finnugor nyelvtudomány módszereinek és eredményeinek szenteli. Szétrombolván az indogermán nyelvtudomány építményéhez hasonuló finnugor elméletet, afelé közeledik, amit Benkő Loránd magvasan így fogalmazott meg: „A kiterjedt turkológiái és finnugrisztikai vizsgálatok mellett és mögött nem bontakozott ki eléggé, sőt — mondhatni nagyon lemaradt — ez a kutatási kör, amelyben őstörténetünk kérdései a szorosabb értelemben vett magyar nyelvtudomány oldaláról is megvilágíthatok.” Götz ezt a követelményt igyekszik szolgálni, amikor kikel az „ezt eminnen, azt amonnan vettük át” dogmáival szemben. Am nyelvészeti levezetéseit nem követhetjük, nem lévén nyelvészek. A negyedfélszáz oldalas harmadik kötet ismertetése így igen kurtára sikerült, merthogy régész létünkre nem akarunk szigorúan vett nyelvészeti kérdésekben állást foglalni. Ugyanígy vagyunk a negyedik kötettel is (alcíme: Régészeti, etnogene- tikai és kutatástörténeti elemzés). Bár ennek a fejezetnek alapvetése régészeti, de a déli nagy kultúrákkal való beható foglalkozás — eddig — kiesett érdeklődési körömből, és így csak ötletszerű hozzászólásokkal tudnám kísérni Götz fejtegetéseit. Mindenesetre sorra veszi a legújabb régészeti irodalmat, amely ismerteti az Elő-Ázsiá- ból Európa felé, a délorosz sztyeppe és Ázsia felé világosan követhető meg-megismétlődő hullámokat, amelyek nem csupán ismeretként terjednek el (pl. a rézolvasztást, később a bronz és a vas tudománya), hanem telepes rajok indulnak Elő-Ázsiából a tájak felé (az Afrika felé vezető vándorlásokra a szerző nem tér ki). A nyersanyag-lelőhelyeken bányásztelepeket, kereskedelmi központokat építenek ki, és elkerülhetetlenül érintkezésbe kerülnek az őslakossággal, s ennek nyelvi nyomai szerte az ökuménén megtalálhatók. A dolog természetéből következik, hogy műveltségbeli fölényük ellenére az őslakosság lassan magába olvasztja ezeket a települőket, de az egykori keveredés nyelvi nyomai mind a mai napig kimutathatók. „Eminens fontosságú antropológiai tény (írja kis füzetének 15. oldalán), hogy az ún. kaukázusi-europid nagyrassz, azaz a fehér emberfajta földrajzi elterjedése Nyugat-Eurázsiában szinte pontról-pontra megegyezik ugyanazokkal a területekkel, melyekre a régészeti leletek tanúsága szerint a tömeges elő-ázsiai neolitikus és korai fémkori gyarmatosító hullámok az idők folyamán eljutottak.” Ám nemcsak az anyagi műveltség nyomait kutatja, hanem a szellemit is, a mitológiát, a két vadász-testvért, a csodaszarvast, az égig érő fát stb. Térjünk rá a „legkényesebb” kérdésre, a szumirok szerepére. Erről Nyugaton — s nálunk is — sok fellegjáró, sőt szélhámos nyilatkozat van, néha díszes könyvformában is. A „magyar nyelvben közvetlenül él a sumir örökség” stb. műkedvelő nyelvészkedés tette szinte nevetségessé ezt a „tanítást”, Egészen más közelítésben tárgyalja a kérdést Götz László. Idézzük erről a szentendrei összefoglalásában mondottakat: (17—18. o.) „Végeredményben tehát ezek a régészetileg egyértelműen ki636
