Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - László Gyula: "Keleten kél a nap..." (Götz László 4 kötetes magyar őstörténete) (tanulmány)
LÁSZLÓ GYULA „Keleten kél a nap...” GÖTZ LÁSZLÓ 4 KÖTETES MAGYAR ŐSTÖRTÉNETE Minden ember sokfajta képességgel indul útjára, hogy azután választott pályájának nyomása alatt képességei javarészt elhalványodjanak, s maradjon a „főfoglalkozás”. Elég gyakran megesik azonban, hogy az elfojtott képességek teret követelnek maguknak. Példának illenének ide az „ezermesterek”, de akár a faragó pásztorok, a pingálóasszonyok, vagy a varrottasok, szőttesek mesterei. Számos példát idézhetünk az értelmiségi pályákon működőkről is. Hány orvos muzsikál — nem középiskolás fokon —, vagy akár orgona-szakkönyveket ír. Hányból lesz kiváló irodalomtörténész, vagy ügyvédből nyelvész, más pályákra indultakból műszaki feltaláló. Az ember- eszmény régen a polihisztor volt, újabban inkább a „szakember”; — majdnem szakbarbárt írtam —: aki orvos, maradjon orvos, aki jogász, az művelje a jogot, mint bíró, ügyvéd, ügyész, vagy a jognak más területén. Aki nyelvész, maradjon meg pályáján, hiszen „ahhoz ért” stb. Azt, hogy például Michelangelo nemcsak szobrász és festő volt, hanem építész is, és csodás szonettek írója, tehát költői is, mindenki elfogadja. Ugyanígy Leonardo bámulatos sokrétűsége is megbecsülést és csodálatot vált ki, pedig az ő korukban ez természetes volt, szinte meg is követelték a többféle „nem művészetben” való jártasságukat. Rólam is kinyilatkoztatták egyes „hivatásos ősrégészek”, hogy ne szóljak bele az őskorba (az őstörténettel kapcsolatban), mert nem vagyok képzett ősrégész, vagy he szóljak hozzá a nyelvészet történeti „eredményeihez”, hiszen nem vagyok nyelvész. Érthető, hogy azokkal a kutatókkal szemben, akik bezárkóznak a maguk szűk szakterületére, rokonszenvem azoké, akik saját hivatásuk mellett más kutatásokban is képezik magukat. Itt csak egy veszély fenyeget — a műkedvelősködés. Ez pedig éppen a magyar őstörténet terén burjánzik; kiirthatatlanul. Ilyen aggályokkal vettem kézbe Sankt Pöltenben élő orvosbarátomnak négy kötetét (az ötödik még nem jelent meg) őstörténetünkről. A magyar emigrációban megjelent őstörténeti könyvekből, tanulmányokból mintegy 1,30 folyómétert foglalnak el könyvtáramban a különböző próbálkozások, ismerem tehát jól az odavetett gyeplővel vágtató fantáziát. Götz László könyveit azonban őszinte csodálattal és sok-sok tanulsággal olvasom, alig hiszem, hogy lenne magyar őstörténészünk, aki ilyen hatalmas irodalmon rágta volna át magát. Götz nem lelkes műkedvelő, hanem tudományunk komoly, és komolyan veendő művelője. Eddig megjelent négy kötete (és egy összegező tanulmánya) 1200 oldalnyi szöveget ad, 600 körül van a hivatkozott szakkönyvek száma, amelyeket nemcsak elolvasott, hanem át is tanulmányozott. Köteteit maga adta ki, sorrendben a következő alcímekkel: I. Az előázsiai ősnyelv leié; II. Kettős mértékkel; III. „Boncold csak nyelvész”; és a IV. kötet első része: A szumér kérdés címmel. Megvallom, számomra rendkívül tanulságos és hasznos volt e kötetek átttanul- mányozása, nemcsak a bennük feldolgozott hatalmas tényanyag miatt, hanem módszertani magatartása miatt is. Ezt egy rövid kitérővel meg is magyaráznám. Élénken él emlékezetemben az, amit Ligeti Lajos mondott nekem A magyarság őstörténeté ben írott dolgozatomra, illetőleg az azon alapuló előadásomra 1943-ban. (Pedig ő nyelvész volt!) „Azért örvendtem tanulmányodnak, mert nem a mi nyelvészeti eredményeinkre építesz. Ne azt halljuk vissza a régészektől, amit mi mint nyelvészek mondunk, mert akkor kutatásunk zsákutcába jut, kimerül abban, hogy egyikünk a másikat igazolja. Munkád tisztán régészeti forrásokra támaszkodik és a nyelvészekétől eltérő lehetőségeket mutat meg. Ez lenne az útja együttműködésünk631
