Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Páskándi Géza: A félrevert harangok (Protesz-dráma, avagy: dokumentum a jövőből három felvonásban) (dráma)
ILONA Az neked nem egy puska ... Az a bizalom legfőbb s egyben legutolsó jele. (Kis szünet.) Ó pedig hogy gyűlöltem ezt a puskát — ezt a szörnyű bizalmat, hogy gyűlöltem néha. A pokolba kívántam minden vadászatot. És most... mégis valamiért fáj, hogy elveszik tőled... TIMPÁR Ha én nem törődök, te se törődj vele! (Kis csend.) ILONA Elveszik tőled a bizalom utolsó jelét. Mehetsz oda ... messze ... a gyö- kértelenbe. Fegyvertelenül. (Csend.) TIMPÁR (szemébe könny szökik, szinte vicsorít) De az istenit, elhallgass! Nem elég, hogy én rágom magam! (Öklével fejét veri.) Megyek! ILONA Hová?! (Úgy általában: hová?) TIMPÁR (tétován körbeint) Van itt munka éppen elég! ILONA Verzu azt üzeni: már csak a ha- rangozót kell megkeresni. Azt kell meggyőzni valamiről. Nem a papot. (Gúny.) TIMPÁR Csak az isten tudja, mit akarnak azzal is! Titkolódznak, mindig tit- kolódznak ... (Felüvölt.) Nem tudom, mi lesz?! (Apró szünet, suttog.) Nem lesz szüksége rám többé senkinek. Ahogy a lányodnak nem kell már a falusi ruha, vagy az a csöbör... az a sámli... Épp úgy nem kellek én se... (Tesz két lépést, megáll.) És a lelkem épp úgy itt marad, mint ez a dézsa, vagy a sulykolod. Szakasztott úgy. (Kimegy. Ilona mereven áll. Arcán végig- hullámzik minden indulat.) ILONA (suttog) Ö édesem, mennyi haszontalan dolgot veszünk észre, ha költözködünk ... Mindig itt kell hagynunk valamit... (Folyik a könnye. Megtörli szemét.) (Mintha elszánás venne erőt rajta, kilép jobbra, máris megjelenik a puskával, lemegy a tornáclépcsőn. Mély csend, majd vidor füttyszó a kamion irányából. Mintha épp ezt akarná elhallgattam — puskalövés hallszik. Apró szünet, beszalad Kati, majd Eszter: riadtak. A titkárnő kezében a lista.) ESZTER (látván, hogy anyja nincs a szobában, felsikít) Édesanyám! KATI Ne ordíts! (Jön Ilona kezében a puskával. A sámli mellé, a sarokba állítja. Lányára néz.) ILONA Hallottad hogy fütyörésztek? Na elhallgattak rögtön. (Szemében valami szinte eszelős, komor elégtétel.) ESZTER Mit csinált, édesanyám? ILONA (kinéz a tornácon át a kert felé) Szegény ... eltörte a lábát. Eltörte, szegény! ESZTER (rámered) Nem igaz! Nem törte el! Én láttam volna! Mit csinált, jaj, mit csinált, édesanyám, édesanyám! (Jajong- va, sírva kirohan. Kati rezdületlen arccal áll.) KATI Verzu azt mondta, le kell adni a puskát. (Száraz.) ILONA (mint aki nem is hallja) Igazából nem törte el, de mintha eltörte volna, olyan haszontalan lett szegény. Négy felesleges láb. Nem kellett többé senkinek. Nem lett vplna gazdája, se hazája, se városon, se falun, se a mezőn, se a hegyekben többé ... Gazdátlan ... hontalan lett az én lovam ... (Már majdnem suttog.) KATI (kirántva magát a hatás alól, a papírra pillant.) Én itt elvégeztem a munkám. ILONA (bólogat) El. Elvégeztétek valamennyien. (Kati kemény léptekkel a sarok felé tart, elveszi a puskát, jobbra kimegy. Kis csend. Kintről kiáltozó hangok.) HANGOK Lövést hallottunk! Lövést hallottunk! Mi történhetett? MÁS HANGOK Őseinknek is templom volt a menedékük! (Ismétlik.) Menjünk imádkozni a templomba! A miénket úgyis lerombolták! Menjünk imádkozni a reformátusokhoz! A miénket úgyis lerombolták ! Imádkozzunk, testvéreink biztos béfogadnak! (Ezt többször is. Csend lesz.) ILONA (hirtelen kikiált.) Eszter! Hozd elő a hímzett ruhámat! Hallod? A népviseletet! (Csak halk sírás válaszol.) Templomba megyek! Hallottad, Eszter?! ESZTER (elcsukló hangja) Igen! ILONA (leül, ölébe ejti kezét, mint aki vár. Szeme a sámlira vándorol.) Ó te sámli! Mintha egy kisbogár volnál — hátadra fordulva. Hogy kalimpálnak lábaid. (Lassan feláll.) Ha nem tudsz lábra állni, megdöglesz, te kis esztelen ... (Odamegy, elhozza. Leül, ölébe veszi, mintha valami baba lenne. Csak ő hallja a dallamot, amire lassan ringatni kezdi. Szeme réveteg.) Isten tekints reánk, tekints. 612
