Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Páskándi Géza: A félrevert harangok (Protesz-dráma, avagy: dokumentum a jövőből három felvonásban) (dráma)
szemétdombon legeljen? Itt kell hagyni. A hegyekben ellegel, a faluban valaki majd csak beköti egy istállóba! (Látszik, gondolkodott a dolgon s már „okosabban”, „taktikusabban” közelíti meg a kérdést, mint azelőtt.) (Kis csend.) ILONA (fakó, távoli hangon) Melyik faluban, Eszter? Melyik istállóba? (A kérdés mintha függene egy kicsit. A lány hallgat. Mintha épp a kérdést, de valójában a plafont nézi.) ESZTER (hogy mondjon valamit) Ezt a ládát is ... mostmár be kéne ... (Némileg elérzékenyülten is — kiszalad. Ilona meredten bámul maga elé, majd a sámlira téved szeme. A lány után.) Ez se kell neked ... a sámli. (Keze egy kendő után nyúl, ebben a pillanatban szélsebesen jön Timpár. Egy székre rogyott.) TIMPÁR (tikkadtan) Adj egy korty bort. ILONA (tölt) Mi volt a papnál megint? (A férje felhajtja.) TIMPÁR Nem akart beszélni a hangosbemondóba. Az istennek se akart. Amíg Szalázs nem jön, ő nem nyilatkozik. (Kis csend.) El fogok veszni, Ilon. (Tölt, a keze remeg, kiissza.) (Kis csend.) ILONA Még megpróbálhatod egyszer. Vagy beszéljek vele én? Engem mindig kedvelt. Megteszem én helyetted, ha kell. TIMPÁR Ne! Hiába mennél... nincs otthon. ILONA (hökkent) Hát... hol van? TIMPÁR A templomba ment! (Felugrik.) Magára zárta az ajtót, hogy ő csak Sza- lázsnak nyitja ki, csak véle tárgyal. El tudod képzelni, ha megjön Szalázs ... azt fogja mondani: semmi tekintélyem, itt nem hallgat rám többé senki... senki... (Veri az asztalt. Csend lesz.) ILONA Jó, hogy elmegyünk. TIMPÁR Mi innen utoljára megyünk el, legutoljára, érted? (Kis csend.) ILONA És ha nem mennénk? Ha egyáltalán nem... TIMPÁR (riadt) Hogy jut eszedbe? ILONA Csak úgy ... TIMPÁR Egy kis magányos meseházikó a felszántott mező közepén! A Timpáré- ké! ILONA (kis szünet után, fejét lehajtja) Igazad van. De én Esztert féltem. Még olyan buta szegény... A város meg olyan vad... egyre vadabbak a városok ... Féltem. TIMPÁR ö szokja meg leghamarabb, ne félj. Nem látod, menyire vágyik! Hogy csillog a szeme! (Keserű.) ILONA (lehunyja szemét) Látom. (Mintha még sok egyebet is látna.) TIMPÁR Hiába nyársal fel Szalázs, nem tudok, mit tenni... Boldoguljon ő a pappal :.. majd meglátja a tiszteletes is, ha rám nem hallgatott! ILONA Neked nem jó, akárki mellé áll- nál is. Ezek árulónak mondanának, azok meg ijedt, pálfordulós nyúlnak, aki a jövendőtől retteg ... Nem hinnék, hogy őszintén csinálod. Egyik rosszabb, mint a másik. TIMPÁR Azt hiszed, itt és most párttitkár létemre lehet senkihez se tartozni! Van neked eszed? ILONA Magaddal tartsál, Aurél. TIMPÁR (maga elé) Azt mondták, szükségük van rám ... ILONA Persze, mert rájuk nem, de rád még hallgat itt a nép! TIMPÁR Már nem! ILONA De hallgat! S újra hallgatni fog! TIMPÁR Nem... nem hallgat többé s ez visszalök Szalázsékhoz. Odataszít a bizalmatlanság, a gyanú ... Egész ifjúságomat nékik adtam ... csak tőlük várhatok, csak Szalázséktól, igen... ők egy kicsivel, érted, egy kicsivel mégis csak jobban bíznak bennem, mint a ... nép ... (mint aki viszolyog e nagy szótól.) ILONA Szóval... bíznak benned? TIMPÁR ök inkább ... mégiscsak a múlt... sokat töprengtem én ezen ... (Kis csend.) ILONA A fegyveredet — leadtad? TIMPÁR (rámered, zavartan) Nem. Dehogy. Ott van. (Jobbra bök.) ILONA És nem kell leadni? (Kis csend. Timpár lopva rápillant: mennyit tud a másik?) TIMPÁR Minek kéne? A nevemen van... ILONA Biztos, hogy nem kell leadni, Aurél? (Szelíd, fájdalmas, egyenes.). (Csend.) TIMPÁR De ... (Lehajtja fejét. Hirtelen.) Mit törődsz vele! Legalább nyolc éve nem vadásztam... ILONA A vadfelhajtó... az voltál nekik. TIMPÁR Mit akarsz attól az átkozott, vacak puskától! (Nagyon ingerült.) i 611
