Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Konrád György: Borongások (regényrészlet)
fölöttem, szerzőtársam, lélegzetem a füledbe ütközik, folyamatosan magam körül érezhetlek. Téged látlak a testtartásunkon, nézésünk és ráncosodásunk módjában, az utcák és fejek bútorzatában. * K. gyengéd és tartós házasságban él egy regénytrilógiával, munkája szerencsés befejezéséért imádkozni is szokott. Megszokta a rendtartást, levéltárban, barátoknál egy-egy kéziratpéldánynak meg kell maradnia. Működtet egy gépet, mint bármely munkás, előállít egy árut, a világpiacon mérsékelt áron és kis mennyiségben, de értékesíthetőt. Közben egy képzeleti ábráktól nyüzsgő én keresi a maga azonossági pontját. * Budapesten K. nem tud csupán író lenni, mert nemcsak a gondolkodás köti le, hanem az akadályoztatás is. Kénytelen-kelletlen határ- és tilalomsértő lett. Ez több ízben arra indította, hogy bár nagy lélegzetű regényt szeretett volna írni, ahelyett — mintegy kötelességtudatból — inkább politikai esszéket írt. Morbus politicus. Változatok egy közhelyre: legyen polgári szabadság. Persze, hogy legyen. És azután? Mi van ott, ahol van? Egy repülőjeggyel átlibbenhetsz a földi paradicsomba, az ellenállhatatlan, kedves és jóllakott érdektelenségbe. Az igazi kérdések akkor állnak elő, ha már van polgári szabadság. Estére ez a sok patetikus, belföldi gondolat eldugítja K. agyát. Reggelente, dolgos elme, nekilát a kizökkent világot helyreigazítani. Gondolataiban a rendőrségnek körülbelül olyan helyet kíván adni, mint a tűzoltóságnak. Ha ég a ház, a tűzoltók jönnek. Ha nem ég, nem jönnek. K. azonban számol vele, hogy a rendőrség akkor is jön, ha nem hívják. Ezzel K. nem tud egyetérteni. Amíg K. nem lő, robbant, gyújtogat, addig az ő irodalmi tevékenysége ne érdekelje a rendfenntartás igen tisztelt képviselőit. Akkor megfelelőek a közállapotok, ha a rendes ember megnyugszik, amikor rendőrt lát, és eszébe sem jut félni tőle. Amíg a Népköztársaság határán a vámos lefoglalhatja az utas táskájában talált kéziratot, vagy akárcsak mérlegelheti a kérdést, telefonon utasítást kérve a felettes szervtől, addie K. kéziratcsempész marad. Van ennek a szónak — kéziratcsemoész — valami hamisítatlan keleti zamata. Egy házkutatás alkalmával a nyomozótiszt Kobra íróasztalánál ülve éppencsak belenézett a jegyzeteibe, és máris tudta, hogy melyik könyvhöz tartoznak. Tudta, hogy mit visz el Kobrával együtt, szabályos foglalási jegyzőkönyvet hagyva maga mögött. Hatósági irodalmár. Kiegészítjük egymást, mondja K., ők itt motoszkálnak a padláson, én meg ujjaimmal követem a drótszálat. Sem az ő játékuk, sem az enyém nem egészen felnőttes. Hány éves koromig játsszam ezt? Büntethető vagyok, tehát öregen is kiskorú. Ébren és álomban állami kupola alatt. Kifogsz a félelmen, ő fog ki rajtad, megesz. Az ellenzéki máskéntgondolkodó is állami ember, mert itt él és mert másutt csak vendégnek tudhatja magát. Aki itt él, az tartsa magát a szabályokhoz, vagy legyen rossz neki, ha megszegi őket. Arcok, amelyekből kioltja a fényt a túligazodás. Csűrve-csavarva, de halálraszántan kimondják, hogy most nem tanácsos, most még nem időszerű. Ráérünk, úgysem fog sikerülni, ne törd magad. Ez a nyirkosság Kobrát is átjárja. Nem adja ki a kezéből azt sem, amivel elkészült. Regressziós kuporgás. Talajmenti fontolgatások, eszmék alacsony röpte, pletyka cincog a sarokban. Korai elhízás, érbántalmak, szívszélhűdések, depressziós házasságtörések, földrésznyi barométersüllyedés, alacsonyan szállnak a fecskék. Fal. Nem tudod átugorni. Tapogatod: van-e szögesdrót a tetején. * * 578
