Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Szabó János: A végtelenség pillanatai (Bálint Endre: Sorsomról van szó) (kritika)

élete végéig meghúzódó szorongó gyermek játéka, mert e nélkül élni „csak azok tudnak, akik soha nem ismerhetik meg a művészetet..És ezzel a játékkal mindig együtt jár a szeretet is, mely — ahogy Bálint írja — „nem elvont etikai formula, hanem a közeledés legigazibb tartalma.” Feloldható hát ez a halálközelségből, a művész-lét „feleslegességének” gondolatából, magányból és hányattatásokból, mellőzöttségekből szőtt szorongás, mely képein mint lebegés, nekilódulás és zuhanás, „lelki elsebesedés” jelenik meg... Feloldódik, paradox módon épp a művészetben, melyet létrehívott... A hit és szeretet segítette közeledés — hozzánk nézőkhöz és olvasókhoz — Bálintot önmagához és létének végső bizonyosságához is eljuttatja, s amit egy legnagyszerűbb, megható „szeszélyes jegyzetében” a montázsairól ír, igaz megállapítás egész művészetére — így e könyvének írásaira is: „Az álmok terében, a pillanat tört része alatt a sok egymásra vetült jelkép együtt magyarázza sorsunk plasztikáját és ad lehetőséget az önismeret fokozására, montázsaim számomra is ehhez jelentenek eszközt, egy olyan agyafúrt labirintus kiismeréséhez, melynek bejárata és kijárata azonos, de a kacskaringók véges menetének monotóniáját néha-néha a végtelenség kis pillanatainak nagy átélése teszi elviselhetővé.”

A kötet önéletrajzi írásai, művészettörténeti- és elméleti esszéi és kritikái, kortársakról szóló visszaemlékezései mellett — első kötetéhez hasonlóan — tartalmaz más műfajú alkotásokat is, s ezekről külön érdemes szólnom. Blabla címmel olvasható Bálint hat dadaista „szövege”, melyek az írásaira egyébként is jellemző kesernyés öniróniát, sziporkázó humort és szürrealista képzettársításokat töményen elegyítik. A könyv külön érdeme, hogy válogatást tartalmaz Bálint verseiből is. Ezeknek valódi értékét a közönség és a kritika eleddig kevéssé ismerte föl — így szokott ez lenni a több műfajban alkotó művészek esetében — pedig versei semmiképpen nem tekinthetőek festészete „melléktermékének”: lírája helyet követel magának a magyar költészetben. Olyan remek darabokból áll a válogatás, mint a Szigorú zsarnok, Én már nem tudom mit érek, A véres hab megfeketült, vagy A boldogtalanság himnusza: .. Olyan formátlanul éltem én akár a táj amelyben járok / Nincs bennem semmi jó és rajtam semmi szép, amit szeretnék / csak akkor voltam elégedett ha gyengeségemet kilesték / Hazudhattam volna is, de nem tehetem / Nem is tudom, hogy mit viszek magammal Talán a színes mérgeknek ízeit akár svábbogár.)” Bálint három kötetét együtt olvasva még nyilvánvalóbbá válik művészetének és emberségének kikerülhetetlen fontossága a jelenben és jövőben, hiszen rá is igaz, amit ő maga Kassák Lajosról írt: „mérték volt egy olyan korban, amikor úgy látszott nincs kin lemérni a szellemi arányokat, ami nélkül az akarások összekuszálód- nak, a lelkek elárvulnak és az értelem megzavarosodik.”

S e tényből következően engedtessék meg még egy gondolat — immár nem a kötetről szólva: ma, amikor — valljuk be — másodrendű festők, művészek bírnak saját múzeummal, szükségszerűen vetődik fel a kérdés: hagyhatjuk-e, hogy a Bálint — hagyaték szétkallódjék az országban, s csak itt-ott legyen látható ebből a — mint ezt a Műcsarnok-beli összegző kiállítás bizonyította— európai rangú életműből egy- egy darab? önként kínálja magát a gondolat, hogy ahová Bálintot számos lelki és fizikai kapocs kötötte, Szentendrén létesíteni kellene egy neki szánt múzeumot. Még életében tartoztunk Bálint Endrének, talán rajtunk is múlik, hogy e tartozás ne növekedjen halála után.

S amíg ez az idea nem ölt testet, csak képzeletünk múzeumának egyik falán sorakozhatnak együtt festményei, félelmeinkből és reményeinkből szeretettel összeszűrt hitet sugározva. „A fal többi része sötét álomba merült. Omladozó malterpikkelyek alá surrant az árnyék, és ott is fog maradni...”

57?,