Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Jánosy István: Sylvester János (dráma)

hoz löki, fiiét a fiúkhoz, csak a kisdedet hagyja a mellén. Aztán jönnek a rangosabb törökök és értőn válogatnak az áruban: aki megtetszik nekik, viszik. Violát is viszik, kötélen hajtják maguk előtt vagy mögéjük a lovukra ültetik. Nem, ezt már nem bírom látni!... Nem bírom ... (halkan siratót énekel). Jaj, te szegény feleségem, merre vonszol most a vad török? Lélekben látom meztelen hátadon korbácsütések vörös nyomait. Él-e még a kis csecsemő vlagy nem tudtál adni néki mit? És elalélt az úton, gyönge kis feje örökre lekókadt, mint kaszabolt virágé. Mennyire nem becsültelek meg, sorsodra hagytalak gyermekeinkkel a nagy futásban, csak saját irhámat mentettem! Jaj, szegény kislányom, akit én keltettelek életre, amikor leestél a padkáról, hol járhatsz most, melyik durva martalóc háremébe kerültél? Hogyan sikolthat tál, mikor elvették kislány-szüzességedet? Merre lehet szállásod goromba szarecsenyek közt? Hiába sírsz, sikoltozol magyari nyelveden, nem érti senki, csak kigúnyolnak érte, s még Istennek se panaszolhatod el kínjaidat! Mert nem tanítottalak meg imádkozni! Miért oly árva a magyari nyelv, nem érti senki! — Erőm elfogyott, rossz lábamon járni nem tudok már. Nem jutok ia következő faluig és már estére hajolt. Mocsár van előttem, az én bánatom és reménytelenségem mocsara, bevágó- dam oda és már benneteket soha meg nem talállak... (végleg elnémul, feje hátracsuklik).

TINÓDI (lecsukja a szemét és halkan egy zsoltárt énekel fölötte).

(Vége)

44