Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Simonffy András: Bővített lábjegyzet (Beszélgetés Almásy Pállal)
Akkor sem, később sem tudtam válaszolni Almásy Pálnak. Akkor azért nem, mert arra gondoltam, hogy nincs válasz. Még nincs. Néhány nappal később pedig azért nem, mert Almásy Pál már halott volt. Törékeny madárcsont-koponyája nem viselte el a szélvédő-üveg ütését. A kocsiban nem az Államvédelmi Hatóság esetleges kései utódai ültek, nem. Egy tizenkilenc éves fiú „vette kölcsön” aznap estére apja autóját. Tudom, hogy idegsokkot kapott akkor, amikor azt is megtudta, kit gázolt halálra. A közelgő április 4-i amnesztia mentesítette a büntetés alól. Almásy Pál temetését katonai díszpompával rendezte meg a Farkasréti temetőben a Honvédelmi Minisztérium. Egy hónappal halála után. Talán a háttérben újra előkerültek pereinek aktái, meglehet, halála után újra bizonyítania kellett becsületes életét. Oláh honvédelmi miniszter végül megadta az engedélyt a dísztemetésre. A Himnusz elhangozhatott, a Szózat nem. EPILÓGUS Az újra megjelent visszaemlékezés-kötetről az Elet és Irodalom hasábjain Zöldi László írt kritikát, Szűkített rehabilitáció címmel. E sorok írója a Magyar Nemzetben nekrológgal búcsúztatta Almásy Pál altábornagyot — amikor már megvolt temetésére az engedély. Ezért a nekrológ is négy hetet várt a rovatvezető fiókjában. Az említett írásokból újabb vita robbant ki Almásy Pál körül, immár halála után fél évvel. Neves hadtörténészek szólaltak meg az ügyben. Egyesek szerint — mert az inkriminált írás szerzője, Elek Tibor a második kiadást már nem érte meg — lábjegyzetet illett volna a megfelelő helyen a lap aljára tenni, utalva arra, hogy: „A Szabad Nép »ominózus« cikke akkor jelent meg, amikor Magyarországon a népi demokratikus forradalom során éles osztályharc bontakozott ki, melynek végső célja a hatalom megszerzése volt. Ekkor, a jövő társadalmának eldöntésekor, az egykori németellenes nézeteket vallók között kibékíthetetlen ellentétek keletkeztek. Pálffy György és Almásy Pál, az akkori honvédség két prominens vezetője között is. Almásy, mikor visszatért Nyugatról, vezető beosztást kapott a Honvédelmi Minisztériumban, és mint a Kisgazdapárt tagja, arra törekedett, hogy Magyarországon a polgári, parlamentáris rendszer maradjon hatalmon, végső soron az diadalmaskodjon, és ennek megfelelő „politikamentes” hadserege legyen az országnak. Ez egyértelműen a kommunisták vissza-, vagy ha lehetséges, teljes kiszorítását vonta volna maga után. A hadsereg kommunistái, élükön Pálffy Györggyel, szembeszálltak ezzel, ennek ellenkezőjére törekedtek, s a kommunisták hadseregbeli döntő befolyásáért szálltak síkra. E két felfogás között áthidalhatatlan szakadék tátongott. 1945/46-ban az ország gazdasági helyzete súlyos volt, de ez a honvédségen belül még jobban jelentkezett, például az élelemmel, a ruházattal való ellátásban. A hadosztályok katonái és tisztjei állandóan ostromolták Tombor Jenő minisztert, hogy javítson az állapotokon, s erős szavakkal támadták a Honvédelmi Minisztérium anyagi főcsoportfőnökségét és vezetőjét, Almásy Pál altábornagyot. Igen méltánytalannak találták, hogy míg a csapatok ellátására alig jut pénz, addig a minisztérium sok ezer volt horthysta tisztnek folyósít komoly összegeket. Ebben a küzdelemben Pálffy György mögött felsorakoztak a hadsereg kommunistái, mindenekelőtt a nevelőtiszti kar, köztük a vitához hozzászólók is. ök nagyon jól tudták 1946-ban, a »ki kit győz le« idején, hogy ha Pálffy György távozni kényszerül, ők sem sokáig maradhatnak meg a hadseregben. Almásy Pál nem ilyen katonákból kívánta »politikamentes« hadseregét. Almásy Pál altábornagyot Szálasiék előbb halálra ítélték, majd börtönbüntetésre változtatták át ítéletét. 1947. január 1-jén — a hatalomért folyó harc időszakában — arra kényszerült, hogy ki kellett lépnie a hadseregből. Nem bíróság ítélte el, nem hurcolták meg, politikai ítélőképességét jelzi tette. Akkor Pálffy álláspontjának kedvezett a helyzet, s nem az övének. Nem zárták börtönbe, s Bartha Albert honvédelmi miniszter 2600 forint kegydíjat állapított meg számára. 1948 nyarán 537
