Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Simonffy András: Bővített lábjegyzet (Beszélgetés Almásy Pállal)
— 1944. november 22-i letartóztatásom, halálra ítéltetésem, illetve annak 15 évi fegyházra változtatása, a sopronkőhidai fegyházban eltöltött napok, a mauthau- seni halálmenet és hazakerülésünk körülményei mind benne foglaltaknak naplómban, erre most ne vesztegessünk szót. 1945. június 22-én értünk haza Budapestre, feleségemet, néhány hetes kisleányomat, édesanyámat kibombázva, de épségben megtaláltam. De még mielőtt beértünk volna a városba, kis csoportunk megállapodott abban, hogy másnap a Belvárosi Kávéházban találkozunk, a teraszon. Ezen a találkozón Lázár Károly közölte, hogy ő már bent járt a Honvédelmi Minisztériumban, és ott Vörös János honvédelmi miniszter azt kérte tőle, hogy mielőbb keressük fel. Rögtön be is mentünk az akkor a Markó utcában levő minisztériumba. Ott perceken belül szétfutott a hír: megjöttek a kőhidaiak! Mindenki a folyosóra tódult, mindenki látni akart minket, mindenki kezet akart szorítani velünk. Rögtön fogadott a miniszter, Vörös János vezérezredes, és még aznap átnyújtotta ezredesi kinevezésemet. Szabadságot kértem, hogy az elmúlt hónapok fáradalmait kipihenhessem, de ez a szabadság nem tartott sokáig, mert az úgynevezett Ipari Felszámoló Csoport főnöke ellen támadás indult meg, elmozdították helyéről, engem pedig berendelt Vörös János. Át kell vennem ezt a beosztást, tehát az Ipari Felszámoló Csoportfőnökséget. Nem volt véletlen ez, hiszen műszaki tiszt voltam, s ennek a csoportnak volt feladata a háborús követelések, tartozások likvidálása, a károk számbavétele, illetve a maradék hadianyag felkutatása és összeírása. A hadiműszaki törzskarhoz tartozó tisztek mind ide gyűltek, Nyugatról hazatérve is, hiszen más feladat egyelőre nem kínálkozott számukra. (Még nem volt érvényben az a tiltó rendelkezés, amely aztán lehetetlenné tette a Nyugatról hazaérkező tisztek fölvételét.) Ügy kell elképzelned a helyzetet, mint mondjuk a brit gyarmatügyi minisztériumét: gyarmatok már nincsenek, de van gyarmatügyi minisztérium és vannak tisztviselők, akik a világ minden tájáról szivárognak haza, feladatot keresnek maguknak, s találgatják, mit hoz az új helyzet. Általában is és rájuk, sorsukra nézvést, természetesen. A januári fegyverszünet van érvényben, s mi mindenben alá vagyunk vetve a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak, amelynek csak szovjet képviselőivel találkozunk történetünk folyamán. De megindul az üzleti élet is, sorra jelentkeznek olyan cégek, amelyeknek valami követelése volt a Honvéd Kincstártól. Jelentkeznek, mintha mi sem történt volna, magyarázzuk, hogy lezajlott egy háború közben, azt elvesztettük, hogy anyagi javakban mi maradt meg a honvédségnek, azt éppen most kutatjuk fel... De ez a kutatás is: papírmunka, hogy mit is kell kutatnunk. Leltározzuk azt, amit tudunk, természetszerűleg azt, ami a központokban elérhető: mi maradt a Sziklaközpontban, a várbeli óvóhelyen, milyen állapotban vannak a laktanyák és így tovább. Eszközök híján mozgásterületünk alig terjed túl Budapest határán. Ezzel telik a nyarunk 1945-ben. Ez az az időszak, amikor a pengő viharos sebességgel inflálódni kezd, elveszti minden paritását. Állásfoglalás születik arról, hogy a Sztójay és Szálasi kormány alatt keletkezett tartozásokért az Ideiglenes Kormány felelősséget nem vállal, mindenki tudja azonban, hogy ez csak elnapolása a problémának. Lajstromozunk, de a lajstromozott javaknak védelmet nem tudunk biztosítani. Közben minden intézkedésünket engedélyezhetnünk kell a Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal. 1945. október elejével kineveznek vezérőrnaggyá, és megkapom az ellenállási mozgalomban való részvételemért a Szabadságért Érdemrend ezüst fokozatát. „Az Ideiglenes Nemzetgyűlés Elnöksége Almásy Pál hmtk* ezredes Úrnak Budapest, 1945. évi szeptember hó 22-én A Magyar Minisztertanács előterjesztésére Ezredes Urat a honvédség hivatásos állományában * Hadiműszaki törzskari. 520
