Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Simonffy András: Bővített lábjegyzet (Beszélgetés Almásy Pállal)

Hallgatok.

— Így folytatódik: „A hadseregben szolgáló kommunisták a párt és a munkásosztály teljes támogatásával elszánt és sikeres harcot folytattak a honvédségen belüli reakció ellen...” s a többi.

Hallgatunk.

— Véletlen lehet.

— Véletlen?! Beszéltünk mi erről?

— Érintőlegesen — mondom, s elcsodálkozom magamon, talán életemben nem mondtam még ki ezt a kötéltáncos szót: érintőlegesen.

Három napja éppen a Pataky István Művelődési Központban szerepeltünk „könyvünkkel”, a Pataky család még élő tagjai is eljöttek, Pataky István húga is, Anna. Számomra különös dolog tisztázódott. A Pataky család tudott arról, hogy Almásy Pál mint írnok, Istvánt „kiemelte” a magánzárkából — még elítéltetése és kivégzése előtt — úgynevezett folyosói szolgálatra. Ez, kétségtelenül, küblizést is jelentett. De szolgálat volt, mozgás, emberi szó, nem nyirkos, sötét magánzárka. Mint Almásy nekem már korábban elmondta, azért éppen Patakyra figyelt, mert november 22-i letartóztatásuk után őt Pataky mellé lökték be a Margit körúti fegyházban egy „szalmával bélelt” zárkába. Az éjszaka sötétjében így ismerte meg az alezredes az ifimunkást, és az ifimunkás így tudta meg, hogy a honvédség is szervezkedik. Ez az itt, világnézeti távolságok ellenére is kialakult rokonszenv vezette arra Almásyt, hogy — felfedezve Pataky nevét a névsorban — volt zárkatársa számára szabadabb mozgást tegyen lehetővé. Akkor még fogalma sem volt a majdani ítélet súlyosságáról. Most megtudta Pataky Annától, hogy „Tábornok úr, nekünk azt mondták, hogy maga mint reakciós fasiszta tiszt szántszándékkal megalázta kivégzése előtt Istvánt, mert kübliztette és az úri foglyok csicskásának használta. Mi negyven éven át gyűlöltük magát.”

Almásy joviális arcáról lefolyt a jókedv. Döbbenten nézett erre a kedves asz- szonyra.

— Értjük, most már, értjük — segítette Pataky Anna. — Felejtsük el.

Ügy értettem akkor, hogy mindazokat, akiknek érdekében állt a magyarság legjobb erőit még így is, ilyen módon is egymásra uszítaniuk.

Most ugyanezt a döbbenetét éreztem Almásy Pál telefonhangjában. Kinek állhat érdekében ezt a „mégis”-t odatenni? Hogy mégiscsak gazember voltál, Almásy Pál.

— Ráérsz, Pali bácsi?

— Gyere. Elmondom neked egy konstrukciós per anatómiáját.

*

Üjból ott ülök a kis zuglói panellakás csöndjében, a parányi kerek asztalon gyű- szűnyi Napóleon-konyak, és az érkezésem percére frissen kifőtt kávé. Az ágyon az előkészített dokumentumok — megszokott kép, megszokott helyzet. Először 1978- ban ültem itt így, akkor a magyar katonai ellenállás mozaikkockáit gyűjtöttem össze készülő regényemhez, később, a napló-felfejtés évében sem volt ez másképpen.

Negyven év kor különb séget áthidalni vagy éppen feloldani csak olyan két ember képes, aki már összemelegedett, feltétlen bizalommal van a másik iránt, ismeri — ritka mély empátiával — azokat a körülményeket, korszakok és neveltetések különbözőségeit, amelyek elsősorban meghatározói az általában nem messze vezető nemzedéki vitáknak, oda-vissza számonkéréseknek.

Almásy Pált sohasem hallottam panaszkodni, sőt, bizonyos kérdésekben ellen- zékibbnek, de legalábbis indulatosabbnak mutatkoztam nála, aki nyolcvanhárom éves korában is, lám, arra kényszerül, hogy emberi tisztességéért küzdjön láthatatlan ellenfelek, de legalábbis egy őt régen elfelejtett, „letudott” közönyös világgal szemben.

519