Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Konrád György: Borongások (Felemás polgár) (regényrészlet)

terjed, a lélek elcsenevészesedik. A megalkuvó egyre mohóbb és boldogtalanabb, bámulatos, hogy mennyi sérelme van. Rászokik a célozgatós beszédre, magánkörben szidja urait és büszke rá, hogy milyen ügyesen megtévesztette őket.

*

A kívülálló és a belülálló kölcsönösen feszélyezik egymást. Ez is, az is igazolja magát. S hogyan másképp tehetné ezt, mint a másik erkölcsi beárnyékolásával? Sokan úgy érzik, hogy aki az állami valóságból kizáródik, az magából a valóságból záródik ki. Az a sok ne! ne! ne! amit az ember csecsemőkorától kezdve kap. Dehát az ember a beléépült tilalmak révén lesz alkalmassá a túlélésre! Rengeteg félelmet kell megtanulnia ahhoz, hogy ne gázolják el, hogy ne csukják börtönbe, hogy ne gyűlölje mindenki, hogy egészségben, sokáig élhessen. Aki egy kissé leszoktatta magát a félelemről, az hajlamos elfelejteni, hogy az alkalmazkodó szorongásnak mekkora tudománya halmozódott fel a rendes emberekben, önmagam ismerete: cenzúráim ismerete, látni a tétova határt szabad akaratom és a valóság között. A határral együttjár a határátlépési kísérlet. A vállalkozóbbak lépnek egyet, aztán várják, hogy mi történik, alkalmas időben megint lépnek egyet. Mindenki akkorát lép, amekkorát bír. Budapest annyival kellemesebb a környék egyik-másik nagyvárosánál, amennyivel a felügyelet is engedékenyebb itt. A városnak sikerült egy kevéssé megszelídítenie az államot.

*

Mi más dolgunk volna, mint mérlegelni, hogy mekkora kockázatot vállalhatunk, nem feledkezve meg róla, hogy a családot el kell tartani. Méghozzá olyan konzervatív megbízhatósággal, ahogy ezt apánk és nagyapánk is tette. Nem keveset dolgozom az anyagi függetlenségemért, ami a szellemi függetlenség alapja. Nincsen főnököm, nem szembesülök a hivatalok világával, mert nincsen dolgunk egymással. Ha felállók az asztalomtól, lemegyek a közeli kis parkba a fiammal. Járni már tud, beszélni még nem, követem a felfedezőútjait a kúthoz, a favillamoshoz és ökrösszekérhez. Előttem megy, a kezét nem adja, időnként hátranéz, hogy követem-e. Találkozom egy ismerőssel. Hogy vagy? Köszönöm jól. Igazán jól? Igazán jól. Ez aztán igazán gyanús ebben az országban, ahol szinte becsület kérdése a közügyek okán boldogtalannak lenni.

*

A világ legszabadabb városaiban is tudják az emberek, hogy mivel árthatnak maguknak, s mit nem kell tenniük, ha nem óhajtanak vesztesek lenni. Azt is tudják: mit kell tenniük azért, hogy ottmaradhassanak a versenyporondon. Nem rajongok a verseny-gesztusokért, túlságosan kiszámíthatóak. Nyugaton is látom a banalitás cenzúráját, amely a televízió útján terjed. Az emberben nagyobbrészt az van benne, amit beletesznek. Az elhajlások gyomlálását elvégzi a többségi közhely. Lehet, hogy az életrevaló elhajlásnak szüksége is van az ilyen próbatételre: ha kibírja, akkor vannak esélyei. Az új eszméket meg kell sanyargatni, hogy ellenállóképesek legyenek.

*

A polgárok a nyugati demokráciákban elérték, hogy az írás semmiképpen se minősülhessen bűnösnek. Ezt a sikert nem lehet túlbecsülni. A nyomtatás: egyszerű, vállalkozói magántevékenység. A gondolatok sokféleségére sokféle nyomtatóhajlandóság válaszol. Ennél semmi sem természetesebb. Innen nézve az állami sajtómonopólium nagyon furcsa szerzet. A furcsa pár másik tagja az engedélyezet- len, konspirativ önkiadás.

*

490