Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Konrád György: Borongások (Felemás polgár) (regényrészlet)

Akár akarják, akár nem, ez megy: a polgárosodás. A polgár évről évre kinő a talajból. A szellemi elit fintorgott a polgáritól és meg volt bűvölve a renditől. Ha nem is tiszta vérű, legalább tiszta eszméjű lovagokról ábrándozott. Meddig bírja egy kis ellenőr lovagnak képzelni magát? Az ügyes nép felhasznál a szocializmusból annyit, amennyi neki kell. Ami nem kell, azt csendben utálja, nem nagyon érdekli a politika, igyekszik megférni az éppen fennálló kormányzattal. Ha jobboldali, akkor avval, ha baloldali, akkor avval, ha baloldali, akkor avval. Engem, kisembert, úgysem kérdeznek meg, én se bántom őket, ők se bántsanak engem, mondja az egyik szomszéd, aki sok mindent el tud intézni, és egy kissé lenézi az élhetetleneket. Mindig volt valamilyen rend, amelyhez ennek az öreg háznak a lakói hozzáigazodtak.

*

Az értelmiség és a polgárság ismét megfér egymással. A polgárságnak jó oka van respektálni az értelmiséget, mert bebizonyosodott, hogy utóbbi nagy felfordulásokat és rémes közszigorúságot tud okozni, ha eluralkodnak rajta a világmegváltó mániái. Az éles szavakra hajló írástudóknak pedig jó okuk van arra, hogy ismét megbecsüljék a polgárságot, mert megtanulták, hogy a profit helyett eszmékre hivatkozó tisztviselők sem mind múzsák és mecénások. A polgár szó Budapesten csak az utóbbi néhány évben kezd jobban hangzani. Fiatalkoromban szidalom volt. A radikális értelmiség, mind a jobboldali, mind pedig a baloldali utálta a polgárokat. Hitler azt mondta, hogy ő okosabb lesz, mint a kommunisták, mert ő nem a gyárat fogja államosítani, hanem a gyárost. Gyengébb óráiban az értelmiség megzavarta az agyát az államhaza újabb vallásaival, ezekkel a haragos elzárkózásokkal. Zárt térben a hierarchia képeivel gondolkodik. A fölényesség és a vereséghangulat kiválóan összefér.

*

Városunkban a barátok — a progresszív és hazafias társasági közvélemény — naponta mérlegelik egymás gesztusait. Mindenkinek naponta vezeti egy láthatatlan archivárius a dossziéját. Van egy kitágított Ego, amely betölti, kipárnázza az államot. Az intézmények nemcsak felül érnek össze, hanem oldalt is, minden szinten. Sokszor úgy látszik, hogy az állam és a társadalom nem kettő, hanem ugyanannak a színe és a visszája. Hogy egy önmagát újabban szenvedélyes blaszfémiával szidalmazó államtársadalomban élünk. De még a katasztrófa-jóslatokban is benne feszeng egy többes szám első személy.

*

Hanyatt fekszem az öreg heverőn, ebből a szobából már csak lábbal előre fognak kivinni. Az uszodában erős orrvérzés; a kabinos megkérdi, nincs-e magas vérnyomásom. Kortársaim is elnehezültek, szívgörcstől és ráktól tartanak. Gyakran mennek a temetőbe, sok huncutságot tanultak, kedvesek, tétovák. Fürdő után átcammogok a barlangomba és bevackolódom téli álomra. Nem is olyan lehangoló ez a mi kis ancien régime-ünk. Bemelegített, dunnás ágyhoz hasonlít, megszabadulsz a nyugatias, repkedő-cikázó előrehaladás szükségletétől. Nem vágyói a hektikus intellektuális üzembe, amelynek körülbelül úgy kellesz, mint cirkuszigazgatóságnak az éneklő fóka.

*

Ha nyugaton vagyok, a helyi politika nekem színjáték, mert nem akadályozhat szokásos műveleteimben. Élvezettel tapasztalom, hogy az én kézirataim a rendőröket és a vámosokat egyáltalán nem érdeklik. Olyan vagyok, mint a többi író, senkinek eszébe sem jut, hogy én veszélyes vagy tilos lehetnék. Olyan vagyok, amilye491