Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Jerzy Snopek: Pilinszky (tanulmány) (Gedeon Márta fordítása)
ESZTÉTIKAI ROKONSÁGOK Pilinszky följegyezte Simone Weil gondolatát, miszerint: „Látni a szerencsétlenséget, és nem megfutni előle, nézni a szépséget és nem közelíteni hozzá: ez a szép.” A szépre vonatkozó nézeteikben sok közös vonást találunk. Az Apokrif költője bizonyosan észrevette, hogy Simone Weilhez hasonlóan értelmezi a műalkotások tökéletességét. Versei, azok is, amelyeket jóval a francia írónő elveinek megismerése előtt írt, megfelelnek Simone Weil elvárásainak. Furcsa lett volna, ha nem érzi meg a stílusbeli rokonságot is a Természetfeletti tudat írónőjének sűrű, tömör mondataiban. Gondolatainak, érzéseinek kristályszemcséiben, amelyek tántoríthatatlan, végleges formájukban szoborrá állnak össze előttünk. A már idézet Formes de l’amour implicite di Dieu c. tanulmányában Simone Weil így ír az igazán szép és tökéletes versről: „A vers akkor szép, ha az olvasó nem akarja, hogy másmilyen legyen.” Más szóval: a szép mű szükségszerűen megszabja önmaga formáját, tökéletes egységet alkot, kizárva az összes többi változat lehetőségét, s olyannyira teljes, egész, hogy nem igényel semmiféle kiegészítést. A személytelenség érzetét keltheti, egyfajta közömbösséget áraszthat. Ilyen mű például az Iliász. Ilyennek tartotta Pilinszky Bach zenéjét, mely nagyszerű bizonyítéka Isten létezésének — ismételte a költő Gabriel Marcel után. Mennyire találó Pilinszky észrevétele, miszerint Bach zenéjében nincs semmi keresés, csak csupa rátalálás. A remekműveknek ezeket a jegyeit az emberi tökéletesség bármiféle megnyilvánulási formája magán hordja. Idézzük még egyszer Simone Weil szavait: „Amikor csak az ember a tökéletesség fokára hág, s ezáltal isteni lénnyé válik, magán viseli a személytelenség és névtelenség jegyét. Hangját hallgatás fedi. Igazi műremekekben, nagy filozófiai írásokban, a szentek nagy tetteiben és szavaiban lehetünk tanúi ennek.” Pilinszkynél találkozunk ezzel a különös filozófiával, a „hallgatás filozófiájával” költészetében és nyilatkozataiban egyaránt. A hallgatás ezesetben a műalkotás attribútuma. „A költő munkájának legalább annyi része a csönd és a hallgatás, mint a megnyilatkozás” — írja egy helyen. Simone Weilhez hasonlóan fogta fel a remekművek egyfajta sajátos monotómiáját is. A remekművek alkotói — ebben megint csak egy véleményen voltak —: Isten médiumai. A remekművek létrejöttének feltétele ugyanis a világ szépségével való közvetlen kapcsolat. Az Atten- te de Dieu írónője a világ szépségét a szentséghez hasonlítja. Pilinszky — Simone Weillel ellentétben — nem foglalkozott a világ szépsége és a műalkotások szépsége közötti kapcsolat vizsgálatával. Beérte azzal a meglehetősen banális megállapítással, miszerint: „A művészet szépsége nem föltétlenül azonos azzal, ami a természetben szép.” Az itt felvázolt esztétikai nézetek mind kifejeződnek Pilinszky költészetében. Persze nyilván nem a fenti meggyőződésekből levezetett költészet ez, hanem inkább a fordítottja. Kezdjük a monotóniával. Pilinszky költészetében a hagyományos értelemben vett tematika hiányával van összefüggésben a monotónia. Az Apokrif költője nem írt különböző témájú verseket. A téma nála állandóan ugyanaz, majdhogynem azt is mondhatjuk, hogy a probléma mindig azonos. Radnóti Sándornál olvashatjuk, hogy Pilinszky valamennyi verse egy-egy nagy, egyszerű, mindent átfogó gesztus. Költészetének másik sajátossága olyan jellemző vonás, amely még ha eltekintünk is a művek problematikájától, akkor is szembeötlik: a Szentírást „utánzó” jelentéssűrítés, tömörségre való törekvés. Utolérhetetlen mintaképnek a Szentírást tartotta. Erre utal az a tény is, hogy Pilinszky nem kerüli az emelkedett hangulatot, nem fél a pátosztól, nem keres menedéket az iróniában. Pilinszky eredetiségének lényege az általa teremtett egyedülálló, zárt és megismételhetetlen költői világ. Olyan sajátos szindróma ez, amelyet nem lehet az ehhez képest külső jelenségekre redukálni. Költészetének alkotóelemei sajátos jelentést kölcsönöznek egymásnak, amelyet az egész határoz meg. Ilymódon a mindennapi, már-már megkopottaknak hitt szavak segítségével új tartalmat, érzéseket és lelki állapotokat ír le, illetőleg sugall. Lengyel Balázs hívta fel erre a figyelmet: „A vers465
