Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Jerzy Snopek: Pilinszky (tanulmány) (Gedeon Márta fordítása)

A későbbi alkotásokban egyre nagyobb a végső megtisztulásba és a világ megváltásába vetett hit reménye. Ez a remény azonban teljesen sohasem szünteti meg sem a kétség, sem pedig a bűntől való félelem érzését, mégis áttör a sötét felhőkön, mint a napfény. Pilinszky későbbi verseit már jobban átjárja az Evangélium szelleme.

Hitetlen Tamás példáján töprengve az Evangélium a következő reflexiót váltja ki belőle: „Az idő, a történelem múlásával az evangélium nemhogy veszítene érvényességéből, gazdagságából, ellenkezőleg, egyre újabb, egyre meglepőbb vonásai tűnnek elő”.

Másutt az Ó- és Újszövetség jelentőségéről így vall: „Ha a döntő szellemi és szövegbeli különbséget kellene meghatároznom az Ószövetség és Újszövetség között, azt mondanám: az előbbi a Tízparancsolatot, az utóbbi a Hegyibeszédet ajándékozta a világnak. Az első, egy szeretettől áthatott törvénytáblát, az etikus élet alapkövét, a másik a makulátlan szeretet szabadságát.”

Egyre világosabban látta Pilinszky, hogy az evangéliumi szeretet képes egyedül arra, hogy a világot megváltsa, s hogy ezt a nyomorúságos, látszatokkal teli emberi életet megváltoztassa. Az Apokrif költője meg van róla győződve, hogy a katolikus irodalom legfőbb programja, és nemcsak a katolikus irodalomé, hanem általában az irodalom megújulásának alapja a szeretet kell, hogy legyen. Pilinszky kedvenc irodalmi hőse, az evangéliumi szeretet megtestesítője: Karamazov Aljosa volt, akivel megpróbált azonosulni (vagy legalábbis hasonlítani rá) a Novemberi elíziumban:

A lábadozás ideje. Megtorpansz a kert előtt. Nyugalmas sárga fal kolostorcsendje háttered. Kezes szellőcske indul a füvek közül, s mintha szentelt olajjal kenegetnék, érzékeid öt meggyötört sebe enyhületet érez és gyógyulást.

Bátortalan vagy s ujjongó! Igen, gyermekien áttetsző tagjaiddal a nagyranőtt kendőben és kabátban, mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.

A szeretet legtökéletesebb jelképe azonban mégis Krisztus — a legodaadóbb szeretet és a legnagyobb szenvedés szimbóluma. Camus Sziszüphoszi mítoszáról írva Pilinszky azon bosszankodik, hogy lehetett Sziszüphoszt a mai ember szenvedéseinek szimbólumává megtenni. Hisz „Krisztus is újra és újra magára veszi a világ terheit, — mint Sziszüphosz a szikláját. De Jézus áldozata tökéletes és teljes.”

Pilinszky vallásossága Krisztus-centrikussá vált, Norwid szavaival élve: a szeretet középpontja felé gravitál, melynek neve: Krisztus. Pilinszky számára Krisztus az Omega. Ugyanakkor azonban végtelenül közeli valaki, akivel az ember a legintimebb kapcsolatban lehet együtt. Idézzük a költő szép szavait Krisztusról: „Mindig és mindenütt jelen van. Nem ismeri a lehetetlen időpontot. Ott van a hajnali gyors indulásánál, és a késő éjjel befutó vonatok érkezésekor. Az elhagyatott tereken és zsúfolt piacokon. Mindenütt lehet találkozni vele, a legszűkebb, sötét folyosón, a kivégző telep havában, bármelyik ház vagy udvar bezárt kapujára borulva.” Az Evangélium igéiben olyan Isten él, aki megengedi, hogy szeressék — vallja Pilinszky.

A Jézus valóságáról szóló vázlatban az Apokrif költője azt írja, hogy ha a történeti kutatások minden kétséget kizáróan bizonyítanák, hogy Jézus nem élt, akkor a lehető legnagyobb rejtély elé kerülne. Ezt a vázlatot olvasva az volt a benyomásom, hogy Pilinszky vallásossága Eckhardt Mester és Dosztojevszkij hihetetlenül érzelemteli vallásosságához állt közel. Ez a fajta hozzáállás jellemezte Simone Weilt is. A Krisztus iránti forró szeretet — mint a vallásos magatartás sajátos jegye — olyan érzés, amelyet Pilinszky sok keresztény társával megosztott, legyenek bár a leg462