Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Jerzy Snopek: Pilinszky (tanulmány) (Gedeon Márta fordítása)

már úgy tűnt, hogy minden remény elveszett, hogy az évszázadokon át megőrzött értékek a porba hullottak. (Felvetődik itt egyfajta párhuzam Rózewicz korai műveivel). A Francia fogoly szerzője sohasem tudott teljesen megszabadulni attól az érzéstől, hogy a világot halálos bűn fertőzte meg. Ez az érzés váltotta ki a költő különös szimpátáját az abszurd poétikáján alapuló művek szerzői: Beckett és Ionesco darabjai iránt, amelyek látszólag annyira távol állnak Pilinszkytől. Bármiféle emberi cselekvés, mindenfajta erőfeszítés abszurdnak és fölöslegesnek itűnt. Csak a mozdulatlanság maradt meg. Mindennek következményét felfedezhetjük a költő műveinek esztétikai síkján.

Lassan azonban megjelentek a remény sugarai e költészet sötét univerzumában. Forrásuk a lehetetlenben is hitet parancsoló vallásos érzület volt. Pilinszky mégis tudott hinni. E hitről az egyik háborús témájú versében tett bizonyságot a krisztusi feltámadás metaforájával élve:

És fölzugnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák.

És megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szive —

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.

Könnyen hihető, hogy a háborús élmények következtében vált az egyén a Pilinszky művek alfájává és ómegájává (az egyén itt nem a személy ellentéteként, hanem azt is magába foglalva funkcionál). A megoldást elsősorban a kereszténységben kereste. A Szentírás, főleg pedig a négy Evangélium vált gondolkodásának leggazdagabb, s mint azt gyakran hangsúlyozta: kimeríthetetlen forrásává. De most próbáljuk meg egy, a keresztény doktrínától független, bár bizonyos mértékben ahhoz kapcsolódó XX. századi eszmei áramlat összefüggésében vizsgálni Pilinszkyt. A perszonalizmust értem ezen az áramlaton. Pilinszky ritkán hivatkozott ugyan Mou- nier-re vagy a perszonalizmus más képviselőire, művészete azonban kétségkívül akö- ré a problematika köré csoportosul, amelyet ők vizsgáltak írásaikban. Még ha elvonatkoztathatunk is a perszonalizmus konkrét filozófiai vívmányaitól vagy a képviselői által gyakorolt elméleti fejtegetések színvonalától, akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni a perszonalisták által vizsgált kérdések rendkívüli fontosságát.

A perszonalizmus forrásánál találjuk ugyanis a klasszikus értelemben vett ember fogalmának széthullását. Mounier ezzel kapcsolatban a következőket írja: „Látjuk, ahogyan mindenfelől haragra gyúlnak ez ellen a fogalom ellen. Először a színház, utána a regény szedi lassanként ízeire. Ezután a festészet és a szobrászat kezd hadakozni az eddig tökéletesnek vélt emberi arculat ellen. Az egyik az értelmet zúzza szét, és élvezetet talál mindenütt, ahol eddig az ész rendet parancsolt. A másik számára csak a faj létezik. Megint más az érzeteket változtatja tükörképek tükörképévé. Vannak, akik mindent az osztályellentétre vezetnek vissza. És akkor jönnek a filozófusok, s levonják a következtetést: nincs emberi lényeg és nincs emberi természet. Az ember egy mozgó semmi, mely ábrándokat kergetve alakítja a világot. Olyanok is vannak, akik az „emberi sors” feltételhez kötöttségét vallják, vagyis hogy léteznek valamilyen valós vagy formális határok.”

A perszonalisiták belátták, hogy szembe kell szállniuk a fentiekkel. A veszélyt tulajdonképpen már korábban észrevették. Sok év telik el, míg a strukturalisták közül néhányan kikiáltják „az ember halálát”. A probléma aktualitása — más területen ugyan — de már hosszú idő óta érlelődött. Bizonyos tekintetben a libertinus mozgalom készítette elő a talajt, oly módon, hogy megpróbálta „kiszabadítani” az embert a vallás fogságából. Ehelyett azonban nagy zavart hagyott maga után az egzisztenciális kérdések körében, és olyan problémákat vetett föl, amelyekkel a

458