Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Jerzy Snopek: Pilinszky (tanulmány) (Gedeon Márta fordítása)
JERZY SNOPEK Pilinszky Sokat írtak már Pilinszkyről, de annak közelebbi meghatározásával, hogy hol van helye a mai esztétikai és szellemi áramlatok térképén, ritkán foglalkoznak a kritikusok. Beérték a költő számára fontosabb nevek és kötetcímek felsorolásával. Aligha kell ezen csodálkozni, mivelhogy költészetről van szó, amelyet egyfajta sajátos „öntörvényűség” jellemez. Nemes Nagy Ágnes megállapítását, miszerint Pilinszky mindenkitől különbözött, olyan volt, mint egy „fehér antilop” — találónak érezzük. Először tehát ezt a másságot, különösséget vették észre. Pilinszky költészetéről szólva a kritikusok megvoltak anélkül, hogy elemezték volna a XX. századi filozófiával és művészettel való kapcsolatát. Megelégedtek a hazai irodalmi kontextus és az életrajzi háttér bemutatásával. Ez utóbbit is meglehetősen szelektíven kezelték. (Pilinszky helyét a XX. századi szellemi áramlatok sorában a legnagyobb következetességgel Radnóti Sándor próbálja meghatározni A szenvedő misztikus című könyvében.) Néhány művének értelmezésekor a Bibliára hivatkoznak. E költészet vallásos jellege egyébként gyakran felvetett probléma, melyet ezidáig csak részleteiben vizsgáltak. Természetesen ez a vázlat sem tart igényt a téma kimerítésére. Megelégszünk azzal, ha a felmerülő kérdéseket körvonalazzuk. Egy kicsivel több figyelmet szentelünk majd a Pilinszky-művek gondolati tartalmának, mint az esztétikai kérdéseknek. Maga Pilinszky nem abszolutizálta a költészetnek ezt az oldalát. Ügy tűnik fel, idegesítették őt az esztétikai jelenségek aprólékos racionalizálási kísérletei, bár meg volt győződve az artisztikum fontosságáról. Tudta, hogy az effajta próbálkozások általában nem vezetnek eredményre. Az esztétikai élmény megismételőetetlenségére esküdött. Erre építette a művészi értékekkel kapcsolatos nézeteit. Nem merült el a „technikai” részletekben. Az irodalmi művek „gondolati tartalmára” volt érzékeny, rendkívüli fontosságot tulajdonított neki. Jól példázza ezt a Weöres Sándor költészetéről szóló elmélkedése. Köztudott, hogy Weörest a költői forma mestereként tartják számon, és kritikusainak a figyelmét is főleg a forma köti le. Pilinszky tőle szokatlan élességgel bírálta ezt: „Általában formai gazdagságát, virtuozitását dicsérik. Holott Weöres költészetében mindez tizedrendű, ahogy tizedrendű más nagy költőnél is.” A költő bevallása szerint két életrajzi tényező határozta meg művészetének két oldalát. Pilinszky költészetének különös formája (amiről majd szó lesz a továbbiakban) kora gyermekségének sajátos élményéből fakad. Olyan valaki nevelte őt ugyanis, aki betegség következtében elvesztette normális beszélő képességét, és csak néhány, nehezen artikulált szóval tudott kommunikálni. A másik élmény, mely egyszer és mindenkorra meghatározta verseinek problematikáját — általános jellegű. A háborús élményekről van szó, amelyek szimbóluma a költő számára Oáwiqcim (Auschwitz). A „teremtő képzelet" sorsa korunkban című vázlatában így ír: „Auschwitz ma múzeum. Mégis a vitrinekben fölhalmozott tárgyakon föllelhető ütések és kopások a század, az élet betűi. Örök tanulság.” Tegyük hozzá, hogy Pilinszky nem volt Oswi^cimben, csak a háború után húsz évvel. Szemtanúként a táborok gyehennáját Németországban élte át. Alkotó korszakainak minden évében, sok versében tér vissza erre. Gondoljunk az olyan művekre, mint a Francia fogoly, Auschwitz, Ravensbrücki passió, Egy KZ-láger falára, Harmadnapon. Pilinszkyt legmélyebben az emberi személyiség degradációja érintette. Már457
