Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Bundula István: "Önelvű Közép-Európa" - közép-európai valóság (esszé)

ság érzését látni. Inkább a térség történelmi tapasztalatáról van szó: Közép-Euró- pa ütőkártya-szerepéről a nagyhatalmi politikában, és az ezt kiszolgáló pillanatnyi esélylesésről, melynek során az itteni államok egymást túllihegve kínálják fel szolgálataikat (ezt nevezik aztán küldetésnek), s cserébe ideáik megvalósítását várják: Cseh-Szlovákiát, Nagy-Romániát, magyar hegemóniát stb . E megalázó helyzetet épp a kor röpke két évtizede világítja meg a legjobban: a nagyhatalmi politika szemrebbenés nélkül vette tudomásul Magyarország megcsonkítását (holott a magyarság meg volt győződve arról, hogy a Szent István-i Magyarország léte „európai követelmény”), és alig húsz év múlva ugyanilyen szenvtelenséggel szemet húny az általa felemelt Csehszlovákia felszámolása felett is.

Az Apollóban tanulmányok sora igyekszik cáfolni e küldetéstudat vélt igazságait — s a cseh nemzeti ideológiát ugyanúgy nem kímélik, mint a magyar védpajzs- eszmét. „Ugyan mikor segített Európa rajtunk?” — teszi fel a kérdést Bóka László. — „Tettleg, úgy értem. Bizony, csak az európai kultúra szimbolikus helytartói, a pápák küldözgettek segítő forintokat... Európa nevezett minket a kereszténység vé- dőbásyájának, ezt se felejtsük, s mi tetszelegtünk e sok véren vett címen. De itt sem szabad eltúlozni illúzióinkat: nélkülünk sem bírt volna a török Európával. Legfeljebb néhány műemlékkel kevesebb lenne Nyugaton.”15 Gál István egy helyen arról beszél, hogy az Apolló munkatársai elhatározták, egy gyűjteményes munkában dolgozzák föl a kis népek övének nemzeti küldetéstudatát. „Az eddigi eredmények azt mutatják, mindegyikükben közös volt századok óta annak tudata, hogy Európa védbástyái voltak. Illyés Gyula írja a Magyarokban, hogy egyszer Párizsban keleteurópai diákok versengve akarták elvitatni egymástól, melyikük nemzete volt is hát a védőfal? Mindegyiküknek igaza volt. Mindegyikük az volt.”15

Cs. Szabó László a térséget szinte kibogozhatatlanul átjáró gyűlölködés okait keresi. „A dunavölgyi népeket nem gyötörték mindig izgatott álmok — írja —, a történelem csak lassan kovácsolt ebből a tájból szégyenkalodát, hogy félszemmel alvó rossz szomszédokat szorítson bele.” A gyökereket a XIX. századi „nemzeti ébredések” korszakában fedezi föl, amely mindenkitől megkívánta a történelmi elődöket. A magyarok az Árpád-kor államszervezőit választották, a csehek a huszita népmozgalmat, amit azonban kiemeltek a történelmi valóságból, s a huszitizmus „attól kezdve az egyik óriás Ormuzd és Arimán mitologikus párharcában, mely a Du- navölgyben, s az elátkozott völgyön túl egész Közép-Európában állítólag évezredek óta dühöng Arisztokrácia és Demokrácia, Űr és Nép, Gondolatszabadság és Rang között. (...) A középosztály mindkét oldalon érezte, hogy eszméje csonka: külön- külön képviseli a letűnt nyugat-európai harc küzdő féléit. Ekkor Közép-Európa hajdani egyenjogú királyságai kisebbségi érzéstől gyötörve versenyre keltek Európáért. Csonka eszméjükre fellebbezve kértek bebocsátást a népek társaságába: a magyar a ’védpajzs’ eszmére — a keresztény-katonai ideálra — a cseh a huszita néphagyományra hivatkozott. Formulájuk egyforma: ’jó magyar az, aki jó európai’ és ’jó csehnek lenni annyi, mint jó európainak lenni’. (...) Az ízig-vérig európai népek ritkán vallják magukat európainak, az európaiság kizárólag a közép-európai népek keservesen tudatos ügye, mert a befejezetlen Ormuzd-Arimán párharcban csak ők nyomorodtak fél-európaiakká.”17

*

Ha le akarjuk vonni az Apolló közép-európaiságának általánosabb tanulságait, azzal a furcsa helyzettel állunk szemben, hogy Gálék már a kezdet kezdetén vakvágányra tévedtek akkor, amikor működésük végső célját a „Duna-medence Népi Államai Szövetségének” létrehozásában jelölték meg. Nemcsak arról van szó, hogy a két világháború közötti történelmi-politikai helyzetben lehetetlenség volt a köze-' ledés. Az igazság az, hogy valódi esély sosem volt valamilyen konföderáció vagy szövetség megteremtésére — legfeljebb kívülről megszervezett politikai-gazdasági egységről lehet beszélni (mint a Habsburg-monarchia vagy az 1945 utáni Kelet- Európa), ez azonban mindenkor függő helyzettel, s a Közép-Európa sajátosságát adó