Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Bundula István: "Önelvű Közép-Európa" - közép-európai valóság (esszé)
IV. A harmincas évek magyar K özép-Európa elgondolásait, akárcsak az e térségben született korábbi elképzeléseket, a fenyegetettség érzete, a nagyobb egység szüksége hívta életre. Azé a fenyegetettségé, amelynek lényegét kétszáz év óta azonosan ítéli meg majd’ minden rendű és nemzetiségű közép- és kelet-európéer, s amit nálunk Szabó Dezső így fogalmazott meg: „mindezeknek az országoknak két nagy lidércnyomása van: Németország és Oroszország”, Németh László pedig: „A németekkel szemben a fajtánkat kell védenünk, az oroszokkal szemben lehetőségeinket”.12 A fenyegetettség-érzet tehát egyrészt kitermeli a Közép- és Kelet-Európa gondolatokat, másrészt viszont a nemzet (nép) identitásának védelmében felfokozza a kultúra szerepét. Ez teljesen logikus, hisz a kultúra nem más, mint az adott közösség identitásának koncentrálódása és tükröződése a szellemi értékekben. Ebben a folyamatban különösen felértékelődik a múlt, hiszen egy közösség múltja egyúttal a közösség emlékezete is, a történelmi folyamatosság kollektív tudata: élet- és gondolkodás- mód. Mit jelent a térségben a múlt 1920 után? Magyarországon egy jobb, egy teljes nemzetet, egy „virtuális Magyarországot”. Trianont elviselni a múlt tudata is segített, s ez nem feltétlenül nacionalizmus, sovinizmus, hanem ragaszkodás ahhoz és a védelme annak, ahogyan egy nép él, gondolkodik, ünnepel és gyászol. Ugyanezt a történelmi örökséget az utódállamok merőben másként értelmezik: egyrészt „megváltoztatják”, másrészt a felszámolására törekednek, hiszen a térség múltjának egyes tényei és igazságai legitimációjukat rengetik meg alapjaiban: egy összetákolt és számos ponton tudatosan meghamisított legitimációét. Ennek a feloldhatatlan ellentmondásnak a dokumentuma az Apolló is. Ahhoz, hogy egy cseh, román stb. maradéktalanul elfogadja közép-európaiságát, ahhoz az túlságosan magyar — még akkor is, ha csupán adatokról van szó. Kiderül például, hogy Palacky magyar hatásra lett a cseh történetírás atyja; hogy a Vseslavia nem más, mint a Pax Hungarica szlovákosítása; hogy a román és a balkáni térség jelentős kulturális hatásokat kapott Magyarországtól, amit viszont agyonhallgatnak a két világháború közötti román és jugoszláv kultúrtörténeti írások.. .13 Ugyanakkor az Apolló — igaz, akaratlanul — világosan képviseli a másik oldalt is: Közép-Európa a magyarság részéről olyan lemondásokat követelne, amely a nemzet Énjét veszélyezteti. Az Apolló valóban őszintén szállt harcba egy önelvű Közép-Európáért, de egyúttal ki is mutatta a közeledés lehetetlenségét akkor, amikor — szintén őszintén, s ráadásul rosszízű mocskolódások nélkül — kiállt a magyar múlt emlékeiért, ezek védelméért. Járhatatlan utat választott: úgy akart közép-európai lenni, hogy a Felvidékért aggódott. E kiúttalanságot az Apolló egyik munkatársa, Gogolák Lajos fogalmazta meg a legérthetőbben: „A magyar középeurópai gondolat önzetlen hitvallói minduntalan ijedten állapították meg, hogy hiszen a cseh vagy román közép-európai gondolat egészen más, mint a miénk, s tőlünk követel csupán lemondást vagy belenyugvást, de nem saját népétől. (...) Akik ismerték a közép-európai népeket közelről, láthatták, hogy ezeknek egyedül saját 1918 utáni állaguk megtartása a fontos, s éppen ezért nem is osztoztak a budapesti teremtményű közép-európai gondolat illúzióiban.”14 V. V. A Közép- és Kelet-Európa elképzelések egy másik buktatóját — a hamis európai küldetéstudatot — világosan látta az Apolló is. Nem véletlen, hogy a lap „önelvű Közép-Európája” a Németh László-i harmadik úthoz hasonlóan egy különutas próbálkozás, amely sem a hitlerizmushoz, sem a bolsevizmushoz nem kötelez, és — ez lényeges — nem a nyugati nagyhatalmak jóságos fej biccentését lesi. Az utóbbi momentumban hiba lenne csak a Trianon utáni Nyugatban-csalódott439
