Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Bundula István: "Önelvű Közép-Európa" - közép-európai valóság (esszé)
nemzetek képviselőinek egységes véleményét. (...) Valahányszor a gazdasági, politikai és kulturális közeledés nehézségeiről esik szó, csehek, románok és szerbek egyszer sem mulasztják el, hogy e nehézségek szerintük végső okát nemzetük, nemzetiségeik és a világ közvéleménye elé tárják, őszintén megmondják, hogy a magyarságot eredendően feudális, demokráciaellenes, nemzetiségeket elnyomó népnek tartják... szemben a szomszédokkal, akiket kivétel nélkül a demokrácia, a humanitás, a szociális gondoskodás és a kisebbségek jogait tiszteletben tartó szellem hat át. Miután pedig a nagy nyugati nemzetek szintén demokratikus és humánus felépítésű államokban élnek, erkölcsi kötelességük a kisantant államainak támogatása, elsősorban a békeszerződésen alapuló jelenlegi határok megvédése a magyar törekvésekkel szemben.”10 Az angolok és franciák — mivel el akarják hinni — elhiszik az általuk kreált államok hitvallását, Magyarországon viszont látják e „kisantantos” demokrácia árnyoldalait is, s ezeket — érthetően — nem is hagyják szó nélkül. Különösen a demokratikus berendezkedését leginkább hirdető Csehszlovákiával szembeni állásfoglalások fordulnak elő igen gyakran a korabeli lapokban, így az Apollóban is. Deér már idézett tanulmányában például a cseh demokratikus hagyományok történeti megalapozását vonja kétségbe. Vizsgálódásának tengelyében a Palacky—Masaryk—Benes történetírói vonal áll. Palacky, és később Masaryk is Herder organikus népfelfogása alapján a cseh népet tekintették Közép-Európában a humanizmus és demokrácia egyedüli képviselőjének. A plobléma akkor kezdődött, amikor kiderült: a Palacky által alapvetőnek tekintett történeti források, az ún. grünbergi és königshofi kéziratok közönséges hamisítványok. „Ha a demokratikus szláv őskultúra dokumentumai hamisítványoknak bizonyultak is, ez nem jelentette Masaryk számára azit, hogy Palacky a cseh történet végső értelmét illetőleg is tévedett” — írja Deér. „Változtatásra tehát szükség van, de csak annyiban, hogy az amúgy is ellenszenves középkor helyett a huszitizmus ideje jelöltessék meg a cseh humanizmus és demokrácia csúcspontjaként. Mint látjuk, itt egy a priori van óvatosan elrejtve.” Masaryk szerint Húsztól és a „cseh testvérektől” közvetlen szálak vezetnek az angol deizmushoz és a francia forradalom eszméihez. Benes a masaryki világnézeti premisszákat követve az I. világháborút etikai alapon vizsgálja; ezek szerint a két szembenálló fél: a demokrácia, a liberalizmus, illetve a sötét feudális reakció oligarchikus képviselői —, hogy a magyarságot Benes hová sorolta (dacára annak, hogy egy oldalon küzdöttünk ...), az nem kétséges. Deér iróniája, s általában a cseh demokrácia elleni megnyilvánulások nem írhatók kizárólag a vesztes fél mindenben rosszat kereső attitűdjének a rovására. Hangsúlyosan ott áll egy valós probléma: a magyar kultúráért és történelmi emlékezetért érzett jogos aggodalom. Pukánszky Béla így szól erről: „Röviddel a csehszlovák államválság előtt egy kis újsághír jelentette, hogy a pozsonyi vár lebontásra kerül. A lebontás csak betetőzése lett volna annak a lihegő történelemellenes küzdelemnek, mely Pozsonyban húsz év óta folyt. Az új uralom érezte, hogy itt nem a magyarság a legfőbb ellensége, hanem az ezeréves múlt, s ezért lázas sietséggel igyekezett annak minden kőbe vésett emlékét elpusztítani. (...) Űj várost akartak, mely gyökér- telen és mesterséges legyen, mint új neve, a mesterségesen gyártott Bratislava. Me- lich János kutatásaiból tudjuk, hogy Pozsonyt a szlovákok mindig Presporoknak hívták. Nem történeti érzék hiánya szülte ezt a rombolást, tudatos küzdelem volt ez a múlttal, hisz ugyanez az uralom féltő kegyelettel őrizte Prága minden egyes regi kövét, abban a meggyőződésben, hogy az nem vall ellene.”11 Feltűnő, hogy a lapban az időben előre haladva egyre nő a magyar kultúra emlékeit megidéző és ápoló írások száma. A magyarságtudat védelme az Apollóban azonban nem a más népek lejáratásával egyenlő, az alkalmankénti irónia csakis az illető nemzet politikusait, hivatalos irányvonalát érinti. Valóban: világosan meg kell különböztetni a környező népeket tudatosan sértő politikai célzatú írásokat a magyar múltért, jelenért, jövőért aggódóktól. Tény: a folyóirat kizárólag az utóbbi jellegű munkáknak biztosított fórumot. És ez az a pont, ahol az Apolló Közép-Európa elképzelése megbukik. 438
