Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987, ősz: Don Giovanni (esszé)

„Na, már konzervdobozból is lehet szobrot csinálni?!” — Schaár Erzsébet kicsit zsörtölődött a Vígh-művek láttán. (Az ősz muzeológus meg, gyáván, szerette mindkettőjüket.) Műtermében a hatvanas évek közepén kezdtek szaporodni azok a kicsiny bronzkompozíciók, amelyek Vígh Tamás vagy Kiss Nagy András elszántan nosztalgikus formateremtésével összevetve nagyon is szerénynek látszottak, csaknem konzervatívnak, méginkább romantikusnak. Semmi „modernség”, semmi „formakutatás”; Schaárt ezek a művészi problémák nem érdekelték, ő másutt volt elkötelezve: a létezés és a létezés színhelyei, az élet keretéül szolgáló architektúrák, az emlékekkel, érzelmekkel, jelennel és múlttal átitatott falak — ez volt számára az egyetlen lehetséges anyag. Mondhatjuk, „ásatás” volt ez is, amely a fizikai tér rétegeit, és általuk a szellemi-gondolati-érzelmi közeg természetét tárta fel. így jutott el a terek mélyében heverő, eleven, és emléktől, nosztalgiától, bánattól, a létezés és az ott-levés átélésétől viharzó időig. Az alakok a jelen, a falak közé zárt tér a múlt; ez a két idősík azonban nem válik el határozottan egymástól és minthogy csak egymásra vonatkoztatva van értelmük a kompozícióban, egymásba olvadásuk könnyedén, természetesen, csaknem észrevétlenül következik be. A kettő megkülönböztetése szuverén, a másiktól független tartománya Schaámál nem is létezik: és éppen e határok nélküli, egymást kölcsönösen birtokoló és egybeolvadó idők teremtik meg azt az intenzitást, amely a szabálytalan falakból, a nyitott szobasarkokból, vagy a figurák árnyékszerű, tépett formáiból lüktet ki (Fal előtt és fal mögött, 1966; Két tükör között, 1972; Belső tér, 1972).

Az idő Schaár számára az ellenkezőjét jelenti annak, mint amit Vígh Tamás vagy Kiss Nagy András a maga módján keres a tradíciók mögött; csak pillanatokra megfogható, csak futólag rögzíthető; legfontosabb tulajdonsága, hogy ideiglenes, átmeneti, tovafutó; nem maradandó, nem örök, nem változatlan — szétfoszlik, nyomában romlás, enyészet jár. Már a Bundás nők (1964), vagy a Földön (1964) című kisplasztikákban feltűnő volt az ideiglenesség, az adott pillanatnak kiszolgáltatott esetleges mozdulatok koreográfiája; az alakok (csaknem kivétel nélkül nőalakok) belső habitusát és fizikai mozgását, a formákat, amelyek e habitust hordozzák —mindent átjár, átitat a másodperc elbűvölő és romlékony, elsuhanó élete. Ez a romlás, elmúlás és törékenység lett Schaár utolsó éveinek központi gondolata. Az összefoglaló nagy mű, az Utca (1974, Székesfehérvár) fehér hungarocellből vágott falai, kapui, ablakai mögött, architrávok keretében jelenésszerűen fehér nőalakok álltak, másutt fehér gipszportrék, ismerős arcok (Károlyi Mihály, Benedek Marcell, Szabó Lőrinc, Radnóti stb. a magyar történelem és szellemi élet utolsó száz évének szereplői) — különös emlékmű, mozdulatlan magyar Pompeji, rögzített álom, megszilárdult, megfogható árnyék. Az arcok azonban élő arcokról készült gipszöntvények: pórusos lélegzésük, a fémszálból, kenderkócból készült „frizurák”, a nyakukban a divatos lánc, a falakra felfutó élő borostyán, az ablakokban a cserép muskátli és a textilfüggöny — mindez mocorgó részletekkel, egy tartózkodóan színes és titokzatos élet jeleivel ruházta fel a halott-sápadt monumentumot. Schaár végtelenbe vesző, időtlen változatlanságot egyesített itt a pillanatonként változóval, a momumentumok dermedt örökkévalóságát az élet viliódzó mozgásával, azaz az idő két arcát szembesítette; az örökös állandó tartamot a múló, elmúló, elenyésző ideiglenességgel. Az anyag, amelyet használt (még ha csak jobb híján is, addig amíg megtalálja a megfelelő fehér, és tartós, de érzékeny matériát a kivitelezéshez), az anyag maga is forrása és egyben készséges közvetítője volt a mű alapgondolatának; sebezhetősége, törékenysége híven és tárgyilagosan „ábrázolja” az élet, létezés és a pillanat sebezhető és törékeny természetét. Kovács Péter „porladó emlékmű”-nek nevezte az Utcát. Ez az ellentmondás áll Schaár életművének centrumában a hetvenes évek elejétől. Azok a romlékony, köznapi és még a divat változékonyságát is sugárzó erők, amelyek a megelőző évtized figuráit mozgatták, és most e késői művekben áradatszerűen törtek előre és borították el, sodorták magukkal a világ — a szobrászat — állandó, szilárd elemeit; habozás, kétségek nélkül, sőt lenyűgözve a múlandóság alkonyati fényeitől, lé432