Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987, ősz: Don Giovanni (esszé)

fénylő és felhőtlenül biztos. Csak lassan oszlottak el benne az ún. ötvenes évek szigorú árnyai. Ezeknél is mélyebben formálta képzőművészetünk sajátos ragaszkodása azokhoz a szolid gondolkodási és kifejezési hagyományokhoz, amelyek a század eleje (Nagybánya) óta megszabták, illedelmes mederbe terelték a modern magyar művészet folyamatait úgy, hogy minden más szellemű törekvés (például Kassák képarchitektúrája, Vajda és Korniss harmincas évekbeli szentendrei „szürrealizmusa”, az Európai Iskola stb.) csak kitérő, holtág maradhatott, eleven forrás helyett. És végül még a kultúrpolitika adminisztratív jellegű és a napi művészeti gyakorlatot elképesztő kategóriákkal — támogatott, tűrt, tiltott — megosztó tevékenysége is a perifériák — szó szerinti és átvitt értelemben vett peremvidékek — felé terelte az új- avantgarde hullámokat: gyanú és zavar volt „természetes” közegük nagyjából a hetvenes évek közepéig. Így a folyamatok ma e furcsa kettős fényben értelmezhetők reálisan: egyfelől az önmagával tisztában nem lévő, egyszerre toleráns és gyanakvó művészetpolitika, másfelől a hatvanas években kibontakozó nagy klasszikus életművek, pályaszakaszok földrengésszerű hatása (Kondor, Vilt, Schaár, Ország Lili); és persze, ezen túl az egykorú irodalom (Csoóri Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Pilinszky, aztán a pályakezdő Tandori); zene (Bartók elfogadásától Bozzay Attilán át az Űj Zenei Stúdió megalakulásáig), vagy a film (Jancsó, Sára, Kosa, a Balázs Béla Stúdió) párhuzamos jelenségei és hasonló célok felé tartó törekvése. Visszatekintve innen, átütőbb erejű a kép, mint onnan, belülről: az azonosság felismerése, a közösség tudata, a hasonlók testvérisége, a bátorság, a tiszta pillantások, a merészen kitett kérdőjelek, az igazságra törő válaszok ideje volt ez; és egy lassanként visszavívott hit vonta közös burokba a szellemi élet különféle területeit a magas művészetektől a — ma kimondani is furcsa — megszülető magyar rockzenéig. „Ne hidd azt, ó, ne, hogy tied a világ” — énekelte akkoriban az Illés együttes, de persze mindenki az ellenkezőjét gondolta és magabiztosan hunyorított. Ja, és az ősz múzeológus haja is barna volt, akkortájt. (Leporello: E’ ehe occhio, dico!)

És itt visszatérhetünk a Schröder halálához: a mű, mely önmagából és önmaga ironikus reflexióiból tevődik össze, derűs bizonyítéka annak, hogy valami végétért és már kicsiit kívülről nézi magát. Kérdés persze, hogy vajon akkor most mi a teendő? Avantgarde és tradíció között természetesen számtalan válasz és választás képzelhető el, mint ahogy, ha sorra venni volna célunk, szép színes és szélesvásznú képet rajzolhatnánk a változatokról, mondjuk Mauer Dórától Vígh Tamásig. Most mégis csupán néhány olyan jelenségre és lehetőségre szeretnénk rámutatni, amelyek a hetvenes évek közepétől néhány éven át nagyon sajátos — és ma egyre tisztábban, határozottabb kontúrokkal körülvehető — területet foglaltak el ebben az avantgarde utáni és nyolcvanas évek közötti periódusban. „Magam talán középre állok” — ez a Pilinszky-sor írható azok fölé a törekvések fölé, amelyek a hagyományokon belül maradva gyakran az avantgarde felé is nyitott érzékenységgel — így tehát mintegy „középre állva” — fogalmaztak meg kérdéseket, feleleteket, világrészleteket. Némelyikük zárványszerűen önmagában álló eredménye maradt azoknak az éveknek, ezekből nem vezetett út tovább a következő korszakhoz (Kiss Nagy András, Vígh Tamás, Deim Pál, Ország Lili stb.). Mások viszont, bár önmaguk nem léptek át klasszikus határokat, megnyitottak vagy legalább sejttettek olyan lehetőségeket, amelyek az új generációk munkáiba — olykor titokzatos hajszálereken — felszívódtak (Schaár Erzsébet, Melocco Miklós). A hetvenes évek közepe táján a magyar neoavantgarde hullám már apadóban, elsimulóban van; a konstruktivista tendenciák fokozatosan feloldódnak, energiájuk és szigorúan etikus-prófétikus szi- kárságuk egyfajta köznapi gyakorlattá válik — ez különösen a szobrászatban nyilvánvaló, ahol a különböző szimpózionok és művésztelepek napi gyakorlattá integrálják az elvont szerkezetet és letisztított geometrikus formanyelvet. A koncept, amelyet aktualitás-érzékenysége, célbataláló ötlnn, társadalmi elkötelezettsége és provokatív szellemessége különböztetett meg az európai koncept langyosabb, artisz- tikusabb vonulatától — a koncept, talaját veszítve, kifáradóban; csupán más műfajokban — a textiltárgyak némelyikében, Szenes Zsuzsa, Gulyás Kati, Szilasi An421