Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987, ősz: Don Giovanni (esszé)

na munkáiban — él még elevenen egy kis ideig. A neoavantgarde-nak ezzel a lefelé tartó és egyúttal szétszóródó mozgásával egybeesett a mozgalom erőinek szétszóródása is: jónéhányan Konkoly Gyulától Szentjóby Tamáson, Frey Krisztiánon, Lak- ner Lászlón, Tót Endrén át a műkritikus Perneczky Gézáig, a Halász Péter-féle színház tagjaiig és Najmányi Lászlóig fokozatosan hagyták el az országot a hetvenes évek első felében, olyanok, akiknek tevékenysége, gondolkodása — ez visszatekintve még plasztikusabban rajzolódik ki — az évtized fordulójának atmoszféráját sokmindenben meghatározta, és persze, a dolog így, nélkülük többé már nem lehetett az, ami korábban, velük.

Visszatekintve, úgy látszik, hogy ahogyan a neoavantgarde-nak vége szakadt (legalábbis a mozgalomnak, mert a „személyes avantgarde-ok”, pl. Erdély Miklós, Hajas Tibor munkássága stb. elevenen folytatódott, függetlenül a művészettörténeti folyamatoktól, a kollektív sorstól), úgy léptek előtérbe, úgy nyertek súlyt, úgy kaptak szerepet azok a törekvések, amelyek éppen az avantgarde utáni, és a nyolcvanas évtizedet megelőző periódusban, egyfajta „közöttes” intervallumban tölthették be feladatukat: különféle módokon, a hagyományokhoz kapcsolódva, abban gyökerezve vagy éppenséggel ahhoz visszaásva még valami lehetséges egészet teremteni újra. Azok a teljesítmények, életművek, vagy csak életmű-szeletek, amelyeket e szempontból fontosnak ítélnénk (ítélünk), sok különböző vonásuk ellenére is közösséget mutatnak a főbb pontokon; elsősorban éppen végső céljuk, szándékuk, irányuk közös: a (persze sokféleképpen értelmezett-vállalt) tradíció átértése és átélése; egyfajta régészet, „ásatás”, „kutatóárkok” segítségével nem csupán a hagyomány, hanem a mögötte álló ép, egész, sértetlen világ visszahívása. Második közös vonásuk szorosan összefügg az elsővel: és ez az idő dimenziójának újra-bevezetése a festmény és a szobor struktúrájába; Ország Lili első érett korszakának 1967-ben Székesfehérvárott bemutatott képeitől, Deim Pál 1970-es kolostor-sorozatán (Feljegyzések egy kolostorban) át Kiss Nagy András kis harcos figuráiig (1977), Vígh Tamás jónéhány plasztikájáig és Melocco Miklós 1977-es Ady-oltáráig az idő mint téma, tárgy, mint legfontosabb viszonyítás minden egyéb létezőhöz, mint a dolgok elrendezésének alapvető feltétele jelenik meg. És persze, ugyancsak itt kell említenünk Schaár Erzsébet utolsó éveinek nagyméretű, fehér hungarocell-alakjait és tereit (Mauthauseni emlékműterv, Ápolónők, Utca), amelyek a múlandóság megfogalmazásával és hangsúlyozottan múlandó, esendő anyagiakkal ugyanezt az idő-problémát érintik, ha az ellenkező oldalról is.

(Jó tíz év múltán az ősz asszony eltűnődik majd a dolgok változékonyságán és az apró különbségeken, amelyek az egymást követő generációk gondolkodásmódját egyszerre mellékesen és híven jellemzik.) A hetvenes évek egyik szenvedélyes felfedezése volt, hogy (újra) van idő — és ez egészen mást jelent, mint a Gothár— Esterházy film címében az Idő van egy másik nemzedék szlogenje. Nem, nem szórend kérdése ez. Közben behallatszik Zerlina hangja: Giovinette . .. non lasciate ehe passi l’eta. Az időnek, a múltnak, és a hagyományoknak ez az újrafelfedezése visszatekintve talán feltűnőbb jelensége annak a korszaknak, mint akkor volt, ma ötlik szemünkbe igazán a tény, mennyire természetes következmény, kézenfekvő és indokolt reakció a neoavantgarde világlátására; az örökös jelenidejű beszédmód (hogy Balassa Péter kifejezését használjuk), amely az avantgarde lényegét, belső természetét feltáró, és szemléletét, problémáinak karakterét híven kifejező alapvonása, nem ismeri a múltat és nem gondol az időre. Ott, ahol bekövetkezik a pillanat, amelyben a jelen már nem elég gazdag és így kevés ahhoz, hogy a világ szövevényét bejárhassuk és megérthessük segítségével, ott más „igeidőkre” van szükség; a félmúlt, a folyamatos és befejezett múlt új, vagy csak elfeledett aspektusokkal közelíti meg a tárgyat. Az eredmény többféle lehet, itt most csak olyan művekkel foglalkozunk, amelyek példaszerűen mutatják ennek az idővel dolgozó szemléletnek a jellegét, eredményeit. Az is igaz, hogy az időnek és a tradíciónak problémája már korábban, a hatvanas évek folyamán megjelenik, az évtized elején olyanoknál, mint

428