Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987, ősz: Don Giovanni (esszé)
első felének elsöprő és valószinűtlenül (ezért gyanúsan) merész felívelése; az ív megtörik 1986 táján és meredeken zuhan a semmi felé: az utolsó két-három év gyorsan elhalványuló fényei, sötétedő üressége uralják most e rövid utolsó periódust; a „lavinaveszély” — úgy látszik — jóidőre elmúlt. A három szakasz határait persze nem lehet éles vonalakkal meghúzni (vagy csak az ősz múzeológus ablakából nem látni tisztán?), mindenesetre, ahogy az lenni szokott, a dolgok, folyamatok egy kicsit „pontatlanul” követték egymást, „belelógtak” egymásba, siettek, lemaradtak. A fenti korszakolás mégis, mint látható lesz, elég formásán tagolja a terepet: igyekszik hű és praktikus, a tényékhez ragaszkodó és a történeti folyamatok szellemét megértő lenni egyszerre. Az egész felől nézve, e hármas tagolódás nem nélkülözi a dramaturgiák báját; előkészítés (1975—80), kibontakozás (1980—86), végkifejlet (1986—88) — ez gyanúsan megkomponált és gördülékeny történetet, kidolgozott előadást, megformált összképet sugall. Meggyőződésünk szerint azonban e dramaturgiát a valóságban lejátszódó sokféle esemény láncolatai írták elő, benne rejlenek a tényekben és a tények kapcsolódásából következő folyamatokban, és mostani célunk csupán az, hogy „elolvassuk”, ami „írva van”. Vagyis- hát előre (vissza) a tényékhez! (Leporello: Madamina, il catalogo e questo... / un catalogo egli é che ho fatto io.) 1975-ben készült Vidovszky László Schröder halála című kompozíciója. E művet első korszakunk szempontjából szimbolikus értelműnek is tekinthetjük, inkább, mint bármely képzőművészeti alkotást. A zongorista egyenletesen játszik, miközben a hangok fokozatosan megszűnnek hangzani: a zongora preparálásával a zenéből a hangot vonják ki, a darabot eljátsszák, de nem szól. Valami hasonló történt a hetvenes évek közepén a magyar neoavantgarde törekvésekkel képzőművészetünkben, így haltak el fokozatosan azok a vonulatok, amelyek egy évtized alatt szokatlan gondolkodásmódjukkal, merész hagyományvállalásukkal, az alkotás és etika szétválaszthatatlan egységgé nyilvánításával s mindezek formai következményeivel ugyancsak megváltoztatták a korszak magyar művészetének képét. Megváltoztatták még akkor is, ha ez a jelenlétük saját idejükben többnyire periférikusnak tűnt, és csupán bizonyos történeti távlatból ítélhető meg a szerep, amelyet a hatvanas évek második felében és talán még 1979 után is betöltötték. Űj-fi- gurális, új-konstruktivista, szerialista, strukturális, konceptuális törekvések: csak a legfontosabbakat jelöljük itt, amelyeknek közös vonása, összetartó ereje a komolyság, a csaknem heroikus tisztaság-vágy, az újrakezdés, a dolgozat új nézőpontból megközelítő figyelem volt. A magyar művészet persze élt, működött, többnyire a maga jól bevált posztimpresszionista vagy bátortalanul modern receptjei szerint, és még a lázadozó szürnaturalisták is csupán a kérdőjelet rajzolták oda a receptek végére. A valóságos kérdéseket — hogy mi a szín, a tiszta forma, hogyan értelmezhető a tartalom, mi a mű — sőt a még fontosabb „életbevágó” kérdéseket — lehetséges-e a magyar művészet visszakapcsolása saját modern tradícióihoz és bekapcsolása egy egyetemes folyamat áramába — e kérdéseket az új-avantgarde tette fel. A válasz: maguk a művek, és a bennük realizálódott lehetőségek. Az az egyszerre derűs és komoly, felszabadult és felelősségteljes hang, a kutató bátorságnak és a problémákban való önfeledt elmélyedésnek irigylésre méltó, teremtő elevensége, amely Bak, Nádler, Jovánovics, Konkoly, Keserű, Hencze, Haraszty és mások munkáit jellemezte 1966—1967-től a hetvenes évek elejéig, az idő előrehaladtával egyre mélyebben itatta át a korszak képzőművészetének bizonyos területeit; és — bár sokáig a szó szoros értelmében a perifériákon (művelődési házakban, félig zárt klubokban) jelent meg — bizonyos értelemben megváltoztatta az összképet. E változások eredménye visszatekintve világosan látható: egyfajta megszabadulás az évtizedeken át megcsontosodott-megmerevedett keretektől (a gondolkodás és formálás kereteitől egyaránt), túllépés a lokális, (a csak-itt, csak-most, csak- kicsiny-tradíciónk-felől-érthető) értékeken, a léptékek és nézőpontok nagyvonalú megújulása. Amit ma egy Keserű-fesitmény vagy egy Jovánovics-szobor lenyűgöző erejében csodálunk, az egyfajta belső szabadság és feladatvállalás ragyogása; és ez ne tévesszen meg: a közeg, amelybe beleszülettek, aligha volt ilyen diadalmasan 426
