Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987, ősz: Don Giovanni (esszé)

és jól mutatták egy fiatal generáció elsöprő vonzalmát a festészet újonnan felfedezett tradíciói, a festés önértékei, az évszázadok sokféle hagyománya iránt. Mellettük — velük párhuzamosan — világosan kirajzolódott egy másik vonulat, amely mintha e gyorsan, érzékletesen és szivárványos színekkel habzó-hullámzó áradat mélyén sodródó hordalékokból merítette volna anyagát, erejét; e mélyáramban a sötét színek, a lesüllyedt kultúrális tradíciók roncsai és a szubkultúrák tenyészete hömpölygőit. Az 1986-os székesfehérvári Idézőjelben c. kiállítás ezt kívánta dokumentálni. És hogyha a sok-sok jelenség, esemény, eredmény és történés közül itt most csupán azt említjük jelzésként, hogy 1986-ban jelent meg Esterházy és Nádas nagy könyve, hogy ugyanakkor mutatták be Gothár Péter (Idő van) és Erdős Pál (Visszaszámlálás) filmjét; hogy a Monteverdi Birkózókor előadásai (Dobozy Imre: Szélvihar) vagy az elképesztő, vicces és agyafúrt neveken elképesztő, viccesen és agyafúrt zenét játszó együttesek fél-komoly bohóckodása, meg a mindennapi érintkezés és viselet bohócosan hányaveti, oldott és romantikus-nosztalgikus stílusa egyaránt hű kifejezése volt a nyolcvanas évek színes és bonyolultan szövődő világának — egyszóval, ha ilyesmikre gondolunk, még ma is látható úgy e korszak, ahogy akkor. Gazdag és felfelé tartó (vagy csúcson lévő?), csaknem szertelenül sokféle és valamiképpen mégis egységes szellemű periódusként, amelyben a dolgok, a viszonylatok, a jelenségek még (utoljára) egésszé álltak össze. De pontosabb talán, ha azt mondjuk: ösz- szeverődtek, mivel „együttállásukat” inkább a véletlen, a körülmények, a hullámok felhajtóereje biztosította és nem valami alapstruktúra megbízható folyamatossága, ez ugyanis már csak hiányos, lyukacsos maradékként létezett. Ma mégis szertelen, izgatott, csaknem vidám időszaknak tekinthetjük a nyolcvanas évek első felét, és nemcsak innen, kívülről; olykor onnan, belülről is színjátszó, már-már reménytkeltő, vígan garázdálkodó időnek látszott az egész. Viszont éppen onnan, belülről támadt az embernek az az érzése, hogy az alkonyat sziporkázása, a befejezés szivárványos játékai zajlanak, és rövidlátás, hályog, vakság lenne túlságosan ráhagyatkozni e kétesen elbűvölő áramlásra. 1987 körül érzékelhető igazán, hogy a sokféle, sokfelől jövő, egymástól különböző és egymáshoz simuló folyamat egyszercsak átfordul egy képzeletbeli „csúcsponton” és fokozódó sebességgel süllyed alá azokba a rétegekbe, ahol sötét, fenyegető, csörömpölőén rideg erők készülődnek. E ponton hangzik fel a Don Giovanni hátborzongató részlete; addig hallgatjuk, amíg megértjük: rólunk szól és nincs aktuálisabb, helyzetünknek megfelelő kísérőzene, mint ez a pokolból felszálló és visszatérő hang-vihar.

Ez az írás (tanulmány? esszé? naplójegyzet? Magyar Ürileányok Hozománya?) a nyolcvanas évek magyar művészetéről — főként képzőművészetéről — szeretné elmondani azt, ami... Mit is? Nagyképűség lenne azt állítani, hogy itt most a NYOLCVANAS ÉVEKRŐL lesz szó: nagyképűség, de mégis ezt kell mondani (Donna Anna: Bisogna aver corragio, o cári amid miéi). Persze csak úgy, ahogyan egy sokirányban (a nyolcvanas évek, a képzőművészet, a fiatalok, Don Giovanni stb. iránt) elfogult szerző, az ősz múzeológus láthatja valóságos és képzeletbeli ablakából kitekintve, 1987 őszén. Úgyhogy semmit sem ígérhetünk: „Igyekszünk majd, ennyi, amit tehetünk” (Don Ottavio: L’amica dice bene / Corragio aver conviene). I.

I. Kovács Péternek

(Don Giovanni: Ritiriamo un poco e scopriamo terren) Ami a terepet illeti — ha terepen most az utolsó tíz-tizenöt év művészetét értjük — az bizony nem mondható könnyűnek; zökkenők, hepe-hupák, elmosódó ösvények, unalmas lapályok, kapaszkodók, könnyedén felfelé futó és zuhanással fenyegető területek szabdalják szép változatosra. Kicsit messzebbről, vagy némileg felülről nézve három összefüggőbb, elhatárolható terület rajzolódik ki, ez egyúttal három időszakaszt is jelent: egy viszonylag csendes, meglepetésektől, hullámveréstől mentes korszak (nagyjából 1975—80 között); árnyalatnyi üresség; lelassult mozgás és kíváncsi mocorgás keveréke; ezt követte — mint valami fordított, felfelé tartó lavina, a nyolcvanas évek

425