Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 5. szám - Kovalovszky Márta: 1987, ősz: Don Giovanni (esszé)
KOVALOVSZKY MÁRTA 1987, ősz: Don Giovanni Leporello: Entro il sen, dalba spattento / palpitar il cor mi sento Io non so che far, che dir. Mozart Don Giovannijának nyitányában, rögtön a kezdetén van egy rész, amelytől mindig megremeg a hallgató: a felfelé törő kromatikus vonósszólamok négyszer egymás után kapaszkodnak fel, majd térnek vissza a mélybe. Ami utánuk következik, az még „csak” igazi színházi zene, a nézőtér illatos forrósága és a bársonyfüggönyök otthonos por-szaga fonódik össze itt a zenei bevezetés izgatott, feszültséget és kíváncsiságot ébresztő hangjával. Azt a négy fel-le sikló, sötét-színű zenei hullámívet azonban nem takarhatja el többé semmi, nem feledteti: mintha a bársonyokon, a levegőn, a föld titokzatos hasadékain át valami síri, földalatti tartomány jeges levegője, a „kővendég” birodalmának rettenetes lehelete süvítene ki pillanatokra — borzongató előlegként — a nyitányból. És bár Leporello csak az utolsó jelenetben érzi úgy, hogy megfagy a rémülettől (Ah, padron... io gelo... io manco), az ember — akármi történjék is közben a felszínen — nem szabadulhat ettől a fuvallattól. Ha nem ismernénk a történetet, akkor is megjósolja a zene, hogy a végén üresség tátong, szakadék, mely elnyel mindent. A vég — a vég itt történik meg; és nem vigasztalás, hogy Donna Elvira kolostorba vonul, Zerlina és Massetto vacsorázni indul társaival, Leporello pedig új gazda után néz. Látszat csupán, hogy az élet folytatódik; a kővendég nemcsak Don Giovannit rántja magával a mélybe: pokolra száll, végérvényesen elsüllyed minden. Megmagyarázhatatlan, hogyan került egyszer- csak elő a Don Giovanninak ez a jeges és kárhozatos rétege, a nyitány említett helye, Donna Elvira áriáinak archaikus ítélethirdetése vagy a kővendég pokoli döröm- bölése; honnan és miért hallattszott — képletesen és valóságosan is — éppen ez 1987 őszén? Válasz nincs, vagy sokféle lehetséges; ha azonban körülnézünk, pontosabban bármerre tekintünk abban a világban, amely körülvesz és bennünk van, be kell látnunk, hogy mindenfelé — mint valami földrengés nyomán — hasadékok, szakadékok nyílnak. Recseg, ropog az egész és fenyegető idegenség hidege járja át a csontokat. Pár éve még lebegett fölöttünk valami derű; bölcs, vicces, ironikus, min- denttudó lubickolás a századvégben; a túlélés halovány reménye. Most elnémulva készülődünk a kárhozatra. Így hát nem lehet aktuálisabb kísérőzene, a helyzeteit, a hangulatot, az atmoszférát pontosabban, hívebben, tökéletesebben kifejező muzsika, mint a Mozart-opera egyszerre gyönyörű és irtózatos hang-zuhatagai. A magánmitológia vagy a véletlen rejtélyek szférájába tartozik, hogy amikor nemrégen kinyitottam Mörike ifjúságomban olvasott kis könyvét (Mozart prágai utazása, Európa Kiadó 1957), ezit a mondatot olvastam az első lap tetején: „Ezerhétszáznyolcvanhét őszén Mozart feleségével együtt útnak indult Prágába, a Don Juan bemutatójára”. A pillanat lefegyverző volt, megadtam magam: semmi nem véletlen. Korábban azt gondoltam, a nyolcvanas évek furcsa eklektikája, nyüzsgő-sziporkázó, amőba-elevenségű légköre kitart még jóidéig és majd — mindenek ellenére — átvezet, átnyúlik oda, ahol kitisztul, egységesedik, határozott tömbbé (anyaggá? formává? stílussá?) áll össze minden. A világ viszonylagos egyensúlya, a struktúrák még látszólagos folytonossága, a szubkultúrák gyakran szórakoztató és bájos sürgö- lődése és felszínre kapaszkodása, az új festészet és az új irdodalom gyors, merész és vonzó teljesítményei egy darabig elfedték a mélyben készülődő fenyegető, baljós folyamatokat; az ember boldogan figyelte Vető—Méhes installációiban a rézgálic türkizkék ragyogását, és szívesen elfeledkezett róla, hogy a kompozíciót szögesdrót keríti körül. Az „új szenzibilitás” címet viselő kiállítások 1983-tól követték egymást 424
