Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Mészöly Miklós: Egy-ügyű gondolati séta a Szfinksz körül (esszé)

van — mint a Fekete Lyuké — mely nem bocsát kii (állítólag) sugárzást. Csupán önmaga alkalma. Személyességünk ily módon olyan eredmény, melyhez csupán szerencsés alkalom kellett, de ennek az alkalomnak és szerencsének háttér- és előz- méinymotivájitsága nélkül. Vagyis embrió kell/lehet (első ok), de a személyesség petéje és ondója már a hit és képzelgés világába utaltatik.

Az ilyen bizonygatás azonban még kirívóbban csak körbejárás. Szükségképpen „naáy”. Nagymúltú „naivitás”. S végre is ellenőrizhetetlen ráfogás. És bármelyike mindig csak egy a sok közül. Ismeretesek illetékesebb ráfogasok; filozófiák, teológiák. A miénk tudatosai is közérzeti, intuitív-logikai. Kívül és innét filozófián, teológián. Történetesen egy íróé, aki egyebet sem tesz, mint utánozza (véli utánozni) a létesülést, a létesítést, a teremtést. Amivel szükségképpen személyes viszonyba kerül. S naivan zavarba jönne, ha kétségbevonnák őt, a meghatározónak a személyességét, — mint „háttér- és előzmény-motivációt”. Naivitásával kevéssé tudja elhinni, hogy struktúrát, rendszert, világot (bármilyet) lehetséges úgy létrehozni, működtetni, hogy ami abban működik, abban van, előzményként még nyomjel formájában se legyen lehetséges. Ez az ő elfogultsága — nem filozófiai, nem teológiai. Ráfogása szolid; mondhatná, hogy racionális munkatapasztalat. Foglalkozási „ártalom”. A ma- gyarázhatatlanra nem magyarázatot keres és talál, hanem — kap. A világot és a saját teremtett világát kénytelen végső soron azonos törvényszerűségeknek engedelmeskedő rendszereknek, struktúráknak, létnek és minőségnek elfogadni — ha nem akarja magát okosabb és teremtőbb „istennek” vélni. Többnek, mint azt a rejtözőt, ami azzal a magyarázhatatlannal lehetne azonos (újabb ráfogás!), amit éppen a művészi munkája közben kénytelen homályban hagyni, mivel épp annak a jóvoltából teremt... Ahogy közvetlenül a reflektor sem világíthatja meg magát, hanem mindig csak valami mást (és csak valami másban önmagát) — őt magát pedig közvetlenül mindig csak egy másik reflektor. Olyan üldözésről van itt szó, ahol a szökevénynek, üldözőnek állandó és folyamatos találkozása az állandó és folyamatos pszeudó kitérésben valósul meg. Mivel se szavunk, se képzelőerőnk nincs a szökés és üldözés ontológiai tényben adott egységének megragadására.

Orwelltől, Swiifttől, politikától, társadalmi struktúrák alternatíváitól kanyarodtunk idáig. Holott nem elkanylarodásról van szó, hanem körözésről. Szflinksz kiszámíthatatlan kalauz; csak az kiszámítható, hogy mindig ugyanoda lyukad ki.

És mindig szerény eredménnyel kell megelégedni, hogy maradjon holnapra is. Addig pedig van az út. Cervantes írja: „Az út mindig jobb, mint a fogadók”. Már csak azért is, ment mi más van nekünk, mint az út? Egyetlen pillanatra meg nem pihenő alkatrészek vagyunk, nincs módunk hozzá, hogy mások lehessünk. Sztrádánkon nincs pihenő-kitérő, mivel nincs legitim, meghatározható pont, amihez képest kitérhetnénk. Nem csupán történelemre vagyunk ítélve, de arra is, hogy indulásunk és megérkezésünk között ne tehessünk egyértelmű különbséget. A születésünket kísérő még öntudatlan aspirációk testvérien simulnak bele az eimúlásunk már öntudatlanságba vesző reményeibe. De melyik végre is a hitelesen „tudatos” fázis, melyik az „öntudatlan”? Közben mindenesetre meglakjuk azt a valóságot és légvárat, ami ki van téve annak a kemény következménynek, hogy ami egyszer lenni sikeredett, többé nincs módja meg nem történtté lenni. Így nemcsak a létezés történelmének vagyunik kiszoilgáltatva, hanem a felelősség legkülönbözőképpen címkézett, pontosabban: címkézhető ösztönzésednek. S ezzel már bele is kerültünk a dilemmák sűrűjébe: mit tegyünk, mit tehetünk egymással, s mit magunkkal? Színpadra lép a homo politicus, hogy a csonkítások mészáros, és a formálások sebészi munkáját elvégezze a homo personalison (beleértve a privatus és proprius jelentésárnyalatot is.) Valójában minden a személyesség körül forog: a mészáros vagy sebész éppúgy vivisectiónak veti alá magát, mint akit ő vet alá annak. Semmivel és senkivel nem tehetek úgy, hogy miagammal is ne tennék valamit. A személyiség keserves csodája és abszurditása, hogy különvalósága csak csonkításban demonstrálódhat.

Ha pedig mégis várnánk egy szót, egy még egy-ügyűbb szót, hogy mindez miért van/lehet mégis egészen másképp — a Szfinksz hallgat. Egyetértésben Jobbal.

423