Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 5. szám - Varga Imre: Álmoskönyv (kisprózák)

mel. Az utasok mosolyognak. Mintha még ez is a karneváli tánchoz tartozó jelenet volna. Leoldva magamról a köteléket az egyik kettős ülésre ráhuppanok. Rongyos kis emberke, ellenőrzi a jegyeket, szeméhez emelve, hunyorog. Hozzám már idős asszonyként ér, nézem: az előttem lévő ülésen hogyan veszik elő jegyeiket az utasok. Hozzám hajol, keresgélek hosszan, tudva, hogy nincs is jegyem. A zsebemben matatok, kezembe kerül egy műanyag csapszeg, ez itt a jegy egyik része. Gyermekjátékhoz. A padlóról aztán más darabkákat is fölszedegetek. Az ellenőr készségesen összeállítja és mutatja, ez régi, megmagyarázza kedvesen, mit jelentenek rajta a számok, például a bal sarkában a negyvenkilences. Csakhogy nekem nincs pénzem. Elképzelem: bonbonnal megkínálom. Teljesül. Ekkor mellém telepszik, kezemben a nagy bonbonosdoboz, amit kék overallom mellényzsebéből vettem elő. A jegy nem fontos. így lett. Nem ismerik az édességet. Aki mellettem, egy ceruzacsonk alakú csokoládét emel ki, s mikor mutatom, hogy ennivaló, sztaniolostól szájába veszi. Kiveszem, s a papírból kibontva újra neki adom. Arca az édeset nem ismeri, de jólesik neki. Most nápolyiszeletet a hátam mögöttinek. Most megérkeztünk. Leszállók, a busz robog tovább. Esteledik. Egy átjárón a szomszédos utcába, ott még tart a nappal, gyerekek, nyíllal lövöldöznek. Vigyázz, kiáltom magamnak. Mutatom, hogy a vesszővel célba dobni is lehet, a szembeni falra tett céltáblák mindegyikét kipróbálom. Kedvvel utánoznak. Néhány sikerült dobás. Fölcsap az öröm. Az egyik fiú fémnyelű dobóvesszővel bajlódik, elveszem, mutatom, hogyan csinálja. Örömmel utánoz, de a nyílvessző a nagy bérház tövében egy fáskamra-szerű tákolmány ajtajában eltűnik. Keresgetjük hosszan, egyenként megvizsgálva a lécajtó darabjait, föltúrjuk alul a faforgácsot, szalmát. Ekkor egy jajgató kislány ide az utcára. Rám mutogat — miattam sír. Már-már a nyomában előszivárgó felnőttek haragja is ellenem fordul. Odalépek a lányhoz, s háta mögé rejti a karját. Mutasd, megnézem. Rám mered eltorzult arccal, nem érti, nem hagyja. Most mégis. Egy „L” alakú fémtű a karjában. Addig piszkálgatta, mozgatta, míg teljesen fölszakadt a bőre. A tűt kirántom; sírását mintha elvágták volna. Ekkortól rokonszenves idegen vagyok. Csoportokban kísérnek a lányok. Szlovákkal kevert magyar szavakkal felelgetnek magyar kérdéseimre. Most szlovákul kérdezek. Te, te szlovák, mondják kedvesen évődve.

Szülőházam udvarán át, serdülő lányok csapata utánam. S a zöld vaskapu előtt is lányok: egyikük sárga harisnyában kánkánt táncol, mutatja kacéran combját. A másik, aki mellettem szalad: „No persze!” Féltékeny. Futok, a lányok özönölnek utánam. Egy szakadék szélén. Megtorpanva. Föl akartam szállni. Erőlködöm. Csapkodok üresen. A lányok elburrognak mellettem sikongatva, a perembe kapaszkodva ereszkedem, majd szakaszosan zuhanva öt, tíz emeletnyit egy zöldesfekete toronyház külső falán. A jövőben. Falombok alattam, s rádöbbenek: lassan, lebegve is földet érhetek, csak fölfelé nem, csak fölfelé nem tudok szállni. A lányok fölöttem gyönyörrel visítozva elrepülnek. Megyek utánuk úgyis, ezt gondolják. Leérek, világvárosi utca. Kihalt minden, itt-ott egy-egy mellékutca fölött házmagasságban lány villan elő apró-szoknyá- san, s húz is rögvest fölfelé, sebesen tovább. Repül. Repülnek. Helyenként személyautók, járókelők, de ők halottak. Elsuhannak mellettem gyorsan, de nem élnek. Alagút melletti sínen mozdony vesztegel. Hiába, nem tudom elindítani. Nekivágok az utcáknak, majd csak találok valahol egy kézikönyvet, amiből ezt megtanulhatom. Közben személyautó az utcán. Van és emlék. Igazi. A motorja jár, benzin is van benne, úgy látszik a város kihalása óta eltelt év417