Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Lukácsy Sándor: Lossonczy Tamás és Lossonczy Ibolya művészete (esszé)
LUKÄCSY SÁNDOR Lossonczy Tamás és Lossonczy Ibolya művészete A modern művészetet kommentáló irodalomban általánosan elterjedt, szinte kötelező a jel szó használata. A jel mivoltának értelmezésével a szemiotika foglalkozik. Ez nagyon friss keletű tudomány, előzményei azonban messzi századokba nyúlnak vissza. Nálunk a XVII. századi prédikációkban italáljuk az első jeltani fejtegetéseket. Hitszónokaink, a Biblia krisztusi gyakorlatától ösztönözve, gyakran éltek parabolákkal, példázatokkal, s ezeket „szép árnyékos képezés”-nek, „képező példá”-nak nevezték, továbbá — már az ősi egyházatyáktól kezdve — óriási irodalom fáradozott azon, hogy az Ószövetség mozzanatait — mint előképeket, „árnyékokat” — az újszövetségi üdvtörténetre vonatkoztassa. Mózes rézkígyója „árnyéka vala a szent keresztnek” — miként Tintoretto festményén is az, a velencei Scuola di San Rocco nagytermének mennyezetén. Az ,árnyék” széliében használt terminus technicusszá lett, metaforikus szinonimája a „jel”, ritkábban „jegy” kifejezéseknek. A „külső jelek és árnyékozó példák” használatára akkor került sor, amikor valami belsőt, nem evilágit, hittitkot akartak megvilágítani: az igaz ember tulajdonságait, Mária méltóságát, Krisztus isteni lényegét. A mennyei boldogság leírására „nincsenek az emberi nyelvnek szavai”, ezért Pázmány kénytelen azt „rész szerént és árnyékokban”, bibliai eredetű metaforákkal (kincs, drágagyöngy, menyegző, stb.) érzékeltetni. Az „árnyékok” alkalmazását mindig valamilyen hasonlóság teszi lehetővé, „mert az jegy nem jegy, ha semmi hasonlatossága nincsen az jegyzendő dolognak.” Ez a hasonlóság lehet nagyon távoli: Krisztust egyebek közt mágneskőhöz, tyúkhoz, vadkecskéhez, elefánthoz, szegletkőhöz, tükörhöz, oroszlánhoz, mezei virághoz mustármaghoz, Naphoz hasonlítják — bizonyságaként annak, hogy a világ az analógiás-emblematikus gondolkodás számára már Baudelaire előtt is szimbólum-erdő volt, fórét de symboles. Az „árnyékozás” mindenesetre magasrendű szellemi művelet: a hasonlóság által a „titkos értelmet” igyekszik megtalálni, kapcsolatot teremteni két párhuzamos — külső és belső, földi és égi — világ között. A régi egyházi írók archaikus jeLtana, mely nyilvánvaló rokonságban van a barlang falára vetett árnyékokról szóló platóni idea-tannal, segíthet megérteni a jel szerepét az absztrakt művészetben. Az absztrakt művész is titkos értelmeit keres és kapcsolatot teremt külső és belső világ között, ezért használ jeleket. Jelhasználata azonban kétféle lehet: vagy ragaszkodik a hasonlóság — a távoli, tömörített és szelektált hasonlóság — elvéhez, mint például tájképein Gadányi Jenő, Fej-sorozatában Papp Oszkár; vagy lemond a hasonlóság mindennemű segélyéről, s benső világának megmutatása végett nem a külső, vizuális természetből von el, hanem magából e benső világból, érzelmi és tudattartalmaiból alkot és sugároz ki jeleket, mint Lossonczy Tamás. Az absztrakt művészetben meg kell különböztetni az analógiás és az expresszív absztrakciót. Tekintsünk Lossonczy Tamás Ösvilág című festményére, önkifejező törekvésének e nemcsak méreteiben nagyszerű összefoglalására — mit látunk rajta? A természetben soha nem látott alakzatokat, melyeket csak azért nevezünk — még mindig az analógiák és hasonlóságok nyelvén beszélve — amőba-, tölcsér-, edényszerű képződményeknek, mert az absztrakt művek leírásához még nem találták ki a megfelelő absztrakt szókészletet. Sok más képén is megjelennek efféle figurák: hólyagok, kiflik, ormányok, zsurlótörzsek, kígyók, medúzák, géplények, megnevezhetetlen ido369
