Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 4. szám - Lukácsy Sándor: Lossonczy Tamás és Lossonczy Ibolya művészete (esszé)
V mok, összepréselve és gubancolódva, máskor kettenként, páros táncban, kacéran, esetlenül, rémületesen, komédiázva, önirónáis gesztusokkal, örökös mozgásban, tülekedésben és vetélkedésben, bénító és éltető feszültség megszállottjai. A színek, melyeket magukra öltenek: vagy a teremtés előtti ősállapot fölbonthatatlanul gomoly - gó szürkesége, vagy a harsány szétválás és meghasonlottság koloritja, fekete fehérrel, sárga pirossal, zöld sötétkék alapon, cinóber és zöld keretben, zöld, fehér és sötétkék sárgával és pirossal feleselve, tehát feszültség ismét, színdráma őserejű protagonistákkal, küzdés, mely nyugtot, szünetet nem ismer, tigrisek harca — azokra a senki más festőnél nem látható párhuzamos színvonásokra gondolok, melyek — miként a nagymacskák bőrére a csíkok — mintegy föltekerednek egy-egy formára. íme a művész portréja. Ha értelmező magyarázatért faggatjuk írásait, naplójában ilyen eligazítást, ilyen vezérszavakat olvashatunk: „józanság és bódultság”, „feneketlen fájdalom és felemelő öröm”. Ellenkező princípiumok ütköznek össze Los- sonczy Tamás benső világában, melynek élmény-alakzatait és érzelmi ábráit áttételek és analógiás segédeszközök nélkül, eredeti és egyetlen mivoltunkban vetíti elénk. Fantomlény-menazsériája nem metaforikus; eleven létező az, amely van, s amellyel a művésznek együtt kell élnie. Nem lehet könnyű. Mert ez a benső világ ennek a nagyon is racionális festőnek a belső világa magában foglalja „az irracionalitás fantasztikus éjszakáját” is, gyakran rémítő és agresszív jelenségeivel, s erő kell szembenézni velük és úrrá lenni rajtuk. Lossonczy Tamás elmondhatja Babits Theosophi- kus énekének szavaival erről az éjszakáról: ... Én jártam ott. És nem rémültem el. Mi adott s ad néki erőt? Egy hit, egy kiirthatatlan ábránd, egy mindent lebíró vonzás: a tökéletességé. Az emberiség ősi álma, hogy kell lenni egy tökéletes világnak. Tudjuk, hogy nem érhetjük el, de kisebb célt tűzni vágyaink s törekvéseink elé; árulás. Ha Isten kontár volt, próbálkozzék az emberi faj. Lossonczy Tamás, miközben az ösztön- és indulatvilág éjszakai rémeivel s az esetlegesség méltatlan hatalmával viaskodik, talált egy archimédeszi pontot, melyen megvetve lábát, föl tudja mutatni a tökéletesség eszményi képét. Hamvas Béla, a modern művészet e legfilozófikusabb értője, Kemény Katalinnal írt könyvében arról elmélkedik, hogy az eszményi tökéletesség: a pont, s a fiatal Lossonczy Tamás képeit elemezve a pontban határozza meg e művek főtémáját. A pont azért tökéletes, mert nincsenek tulajdonságai. Nincs alávetve térnek és időnek, nem kezdet és nem vég, hanem egyszerre mind a kettő, bár léte sincs, nem egyéb, mint hiány. Mindazok, akik mélyen gondolkoztak a tökélyről s emberi vetületeiről, a tökéletes boldogságról, a tökéletes társadalomról, természetesen a mennybe, az utópiába vagy a tündérregébe helyezve azt, csak negatívumokkal írhatták le aspirációik tárgyát. Bibliás prédikátoraink, Bornemisza Pétertől Pázmányig s tovább, megegyeznek ebben a János vitéz profán költőjével. „Tündérországban csak híre sincs a télnek ... nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása ... Nem szükséges nekik sem étel, sem ital... Nem sír ott a bána/t...” A tökéletesség = pont filozófiáját Hamvas Béla a távoli Kelet bölcseiméből fejtette ki; hivatkozhatott volna a neoplatonista Pico della Mirandolára is: „Mindennek ugyanaz a célja, ami mindennek a kezdete, a mindenható egy Isten...” — vagy a reneszánsz nagy építészére és teoretikusára, Albertire, aki szerint az isteni tökéletesség kifejeződése a körforma (vagyis az, amivel gyarló érzékeink és szavaink az abszolút pontot helyettesítik). Pontok, apró színpöttyök, köröcskék Gadányi Jenő és Bene Géza képein is láthatók; ezek orientáló eszközök, interpunkciók. A filozofikus pontok és körök Lossonczy Tamás festményein jelennek meg, hogy szóljanak hozzánk a tökéletesség elérhetetlen, de eligazító, áhított eszményéről. Lossonczy Tamás tiszta színekben ragyogó körei az abszolútum monológjai, mozgásuk mozdulatlanság, lételemük a Pascal-! csönd. * 370
