Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Dúl Antal: Az abszolút struktúra (Reflexiók Hamvas Béla Scientia Sacrájához) (tanulmány)

az esztéták tucatjai megírták, hogy gondolatmenete szofisztikus, stílusa modoros, terjengős. Dosztojevszkij nyomasztóan bőbeszédű. Platón fecsegő. Dante nehézkes, mint egy lomha folyó. Homérosz dagályos és monoton. Mindennek ahhoz, ami Shakespeare, Dosztojevszkij, Platón, Dante, Homérosz, csekély köze van. Az írástudó szempontjából csak egy ,a fontos, a „ilogoszban való .erő” (H. B.). A megszólítóerő. A képesség, hogy a humánum milyen mélyrétegéig tud elvezetni, és a létezésnek melyik bázisán azonosít saját magammal.

*

Minden életműben döntő jelentősége van annak, hogy milyen alapszavakra építkezik. Hamvas kulcsszavai: személyesség, alapállás, szabadság. Kifejezések, amelyek ezerarcúak, de fő szálukkal soha a közös alaptól nem szakadnak el. A Scientia Sacra alapszavaiból (hagyomány, kinyilatkoztatás, beavatás, mítosz, aranykor, apokalipszis), arra gondolhatnánk, hogy Hamvas ezúttal vallás- vagy kultúrtörténeti értekezést írt. Aki innét közelítene, ugyancsak nem győzne eleget botránkozni. Mindjárt az elején az a bizonyos „hatszázas év”... A mű kronológiai határvonalként valóban a Kr. e. hatszázas évet jelöli meg, mondván, hogy az ,aranykor” utolsó tanúi, Lao-ce, Kon Fu-ce, Buddha, Hérakleítosz, Püthagorasz, Iránban az utolsó Zarathusztra és Egyiptomban az utolsó Tóth ebben a korban éltek. Tény. Mégis, aranykor és apokalipszis egy másik itöntánet, az üdvtörténet szimbólumai, és róluk Hamvas nem a történettudomány, hanem a szentkönyvek emlékezetére hagyatkozva szól. Ügy is mondhatnánk, hogy az aranykornak az apokalipszis korával szemben nem történelmi, hanem ontológiai prioritása van. Az aranykornak, ha történeti (profán) vetületéről egyáltalán beszélni érdemes, az a mindenkori kezdetet jelenti, akár az egyén, akár a népek vagy kultúrák életében. Aranyikor minden lélek számára az eredet teljességének emlékezete.

Tévedés lenne azt hinni, hogy Hamvas Béla a „modem történeti ikor” válságneurózisával szemben egy ködös idilli múlt, az aranykor helyreállítását kezdeményezné. Történet és válság egybetartozik, és az aranykor, mondottuk, nem a történet ténye. A Scientia Sacra annak felismerésében született, hogy az élet aktualitása mögött van egy időfölötti egyetemes struktúra, a hagyomány, amelyből minden kor és minden nép annyit merít (realizál), amennyire éberségéből futja. A Scientia Sacra érdeme, (amint Hamvas mesteré, R. Guénon valamennyi írásáé is): az archaikus kor szellemi rangjának helyreállítása. Aki ebből arra következtetne, hogy itt valamiféle visszaútról van szó, a hagyomány szediemébőil nem sókat értett meg. Nonszensz azt képzelni, hogy elmúlt korok élettechnikáját le lehetne másolni. A realizáció a hely- lyel, történeti léttel, korral, szociális miliővel szorosan összefügg. Amint az Unicor- nisban olvassuk: „A tudás megvan. Öröktől örökig. Ami nincs meg, és amit mindenkinek mindig újra kell kezdenie: a realizáció”.

A Scientia Sacra első részében a kereszténységről nem esik szó. A kérdésnek Hamvas Béla tizenkét kötetes könyvet óhajtott szentelni, de a munkának csak harmadával készült el. A kereszténységhez fűződő viszony minden tradicionálisan gondolkodó író számára próbakő, amely olyan tágas horizontú szerzőket is, mint amilyen Giulio Evola, Fritjoff Schouon vagy Titus Burckhardt, megmért. Tudomásom szerint Hamvas Béla az egyetlen, aki az archaikus hagyomány és a kereszténység viszonyát a kérdés horderejének teljes súlyával megértette. Ahhoz, hogy a kereszténység helye a hagyományban tisztázódjék, a forrásig vissza kellett mennie. Az őskori hagyomány háttere nélkül az evangéliumok metafizikai gyökere rejltve marad. A kereszténységgel viszont a hagyomány olyan új antropológia hangsúlyt kap, amely az embert szabadságára, léte egyszeriségére és megismételhetetlenségére, tetteinek kivételes jelentőségére ébreszti. „A nemkeresztény világ a törvényen és az ismétlések szabályosságán nyugszik — írja az Unicornisban. — A keresztény világot a kegyelem meghökkentő betörése tartja fenn”.

367