Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Dúl Antal: Az abszolút struktúra (Reflexiók Hamvas Béla Scientia Sacrájához) (tanulmány)

Hamvas Bála a pillanatra, az örök és a millékony találkozásának csodájára, a „megismételhetetlen és megszokhatatlan” most keletkezésének misztériumára alkatilag fokozottan érzékeny. Szavai a születés hevében izzanak, és annál, amit mond, fontosabb a bázis, amelyről szól, és amelyről új életrend alapítására szólít. A pillanat tettenérése Európában a művész előjoga. A művész lehetősége, ami a tudósnak tilos, hogy a valóság tágasabb terében, nagyobb fokú személyesség pozíciójából nyilatkozzék meg. Ez a művész egzisztenciális hitelességének forrása. A hitelességnek azonban van további fokozata is. A valóság megközelítésében a tárgyi (tudományos) egzaktságnál magasabb a művészi (esztétikai), annál pedig az egzisztenciális (brahmani). A sorrend felcserélése hierarchiatévesztés.

A hitelesség Hamvas Béla szótárában az alapállás hitelessége. A beszélő és a kimondott szó megfelelése. Az ember „nem igazságot vár, hanem igaz életet. Nem azt, hogy igazat mondjon, hanem hogy igaz legyen” (Patmosz II.). A művész az ihlet kivételes pillanatában a valóság legmélyéről merít, onnét, ahol a világ születik, és ahol a Teremtő és terlsmtmánye egymást még érintik. Az alapállás azonban több, mint tehetség, és több, mint ihlet. Ez a kinyilatkoztatásra (hagyományra) hangolt magatartás és életrend, amely sem rendkívüli képességektől, sem kivételes pillanatoktól nem függ. Nem kötik elvek, vallási megkötöttségek, világnézetek. Mivel tisztában van vele, hogy a tradíció bármely megfogalmazása alkalmas arra, hogy az ezotéria teljes értelmét kimondja, szabadon elhelyezkedhet a hagyomány mindegyik alakzatában, anélkül hogy bármelyik másikhoz hűtlenné válna. „Szívem minden világ számára nyitott — írja a középkori szufita, Ibn Arabi —. A keresztényeknek kolostor vagyok, a bálványoknak templom, préri a gazelláknak és a zarándokok számára a Kába; a kőtábla vagyok Mózes törvényéhez és a hívőknek a Korán. Vallásom és hitem pedig: a szeretet”.

*

Ha azt mondták neki: bölcs — tiltakozott. „Irtózom attól, hogy bölcs vagy hős vagy szent legyek” (Unicornis). Az alapálláshoz más jelző, mint ember, nemigen illik. Tagadhatatlan, hogy a széphez — Orfeusz „éneklő világegyetemének” harmóniáihoz szenvedélyes szerelem fűzte, almi művészre vall. Ez azonban becsvágyát messze nem elégítette ki. A legmagasabbat akarta megvalósítani: a normális embert. Az írást választotta eszköznek. Életének nagyobb részét papír fölé hajolva töltötte. „A szó-mámor a létezés egyik legintenzívebb helye” — így vall a Titkos jegyzőkönyvben. — Az eszközök azonban kicsorbulnak és elkopnak, és ami akadály, és visszahúz, el kell vetni. Idős korában az írás abbahagyását latolgatja. „A tökéletes mű a nem-mű”. „Ha az ember helyesen él, veszteségeinek arányában nő. Lemondani. A szóról is lemondani. Lemondani, szól Lao-ce, annyi, mint egésznek maradni.” A valódi mű a nem-mű. „Nem kivetíthető, hanem az emberi lényben realizált eredmény. Ebből a nem-műből nem szövődik többé sors. E mű megvalósításának tevékenysége nem az építés, hanem a folytonos feladás és lebontás, amíg nem marad semmi, és akkor feladása még ennek a sEmmmimeik, és feladása a feladásnak is.” (Patmosz III. Utószó az életműhöz, 1966.)