Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 4. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

gyott. Nem voltaik titkai, nem volt megközelíthetetlen, se megmagyarázhatatlan, nem volt ellentmondások között őrlődő fickó, hanem az a típus volt, akit a hallgatag- sága, a látszólagos zárkózottsága ellenére is viszonylag rövid idő alatt meg lehet ismerni. Kiszámítható volt, és éppen ezért megbízható. Ámokfutása, amellyel a há­zassága csődjére válaszolt, ezért ejtett mindnyájunkat, akik jól ismertük, zavarba. Most ez az ámokfutás is a végéhez közeledett. Ezt kellett volna észrevennem, illet­ve észre is vettem, csak arra nem gondoltam, hogy ez az új fordulat ilyen gyorsan fog majd tragikus végkifejlethez jutni. Lett volna okom aggódni, ha jobban odafi­gyelek. Már az is feltűnhetett volna, hogy nyíltan és sajnálkozás nélkül leszámolt a barátságaival. Ez tényleg újdonság volt. Nagyra nem tartotta őket azelőtt sem (csak Ákos képezett kivételt), ám egészen gyerekes ragaszkodással csüngött néha rajtuk, mint ha az elismerésüket akarta volna zsebre vágni egyszer s mindenkorra, holott ők fikarcnyival sem voltak okosabbak vagy tisztességesebbek nála. Balszeren­cséje kezdetén ez a túlfűtött ragaszkodás mindnyájunknak a terhére volt. Most mindenesetre kíméletlen volt hozzájuk. Harag nélkül káderezte le őket, sorra mind, s észrevételei telibe találták. A legjobban Lakatosékat utálta. Nem annyira a kép­mutatásukat, mind inkább azt a buzgalmat, amellyel a karrierjükön dolgoztak, s lassan, de kérlelhetetlenül kifejlődő ellenszenvébe talán egy csöppnyi irigység is ke­veredett. Lakatosék igazából nem voltak sikeremberek, csak éppen minden sikerült nekik, amibe belefogtak, s még azt sem állíthatta róluk, hogy nem a képességeik révén jutottak előre. Mind a ketten tehetségesek voltak a szakmájukban, s a poli­tikai hátterükkel sem volt baj. Irigyelte, hogy a házaséletüket egyensúlyban tartják, irigyelte, hogy három gyerekük van, míg neki egy sincs, de a leginkább mégis azt, hogy az ő hajdani életfilozófiáját éppen Lakatosék valósították meg, a lehetőségeik­hez képest szinte maradéktalanul. Eközben tudta, hogy mindez hazugság és porhin­tés. Tudta, hogy boldogtalanok, s hogy a siker máza alatt önzés, összeférhetetlenség és számítás van, s hogy a baráti gesztusaik nem konvertibilisek. A kor legtipiku­sabb figuráinak nevezte őket, olyan hősöknek, akikben a hősiesség utolsó maradé­kát is fölemésztette a kor semmiféle hősiességet, eredetiséget és egyénit meg nem tűrő irgalmatlan szürkesége, amely talán nem is mindig a fordított kiválasztás alap­ján működött, hanem a kiválasztott tehetség módszeres birkanyírása volt. A nevemen szólított, mondta Ákos, a keresztnevemen, s ez a jól ismert hang, amelyet száz hang közül is azonnal megismert volna, most ugyanaz a hang volt, de mégis más, mint ahogy másképpen szól, ha belerúgunk, egy üres pléhvödör és másképpen a kövekkel teli. Mintha valami nehezék függött volna ezen a hangon, amitől a színe tömörebb és mélyebb, de legfőképp súlyosabb lett, s a fekvése is egészen szokatlan, noha mégis ismerős. Akár az Űr hangja is lehetett volna. Persze a mai világban hamarább szólítja meg az embert egy locsolókocsi, kerti törpe vagy a járdára kiállított szemeiteslkuka, mint az Űr, iaki végleg visszavonult halhatatlan­ságába és megismerhetetlenségébe, míg a szemeteskuka hamarosan akár a modern civilizáció egyik jelképévé is magasztosulhat, főleg hogy, Ákos úgy látta, egyre több embertársa kezdi egyszerű, nem formatervezett képét felvenni. Megfordult, és né­hány lépésre a háta mögött megpillantotta Pálóczit. Fölháborodásának ezúttal azon­ban hangot is adott. Nem emlékezett már pontosan a mondatra, amelyet a düh lö­kött ki a torkából, arra azonban igen, hogy a dühös mondatot nem Pálóczinak ad- resszálta, hanem a párkáknak talán, vagy más, nem materializálható természetfö­lötti lénynek, amely ezt az ízléstelen komédiát újra meg újra eljátszatja vele. Dü­hös volt, mert felismerte az Egésznek a tökéletes káoszát, az összefüggésekben a végső összefüggéstelenséget, logikájában az abszurditást, démomiságában a 'legközön­ségesebb primitívséget. Tizenöt-húsz lépés lehetett a távolság közöttük. Pálóczi vagy rettenetesen részeg volt, vagy őrült, vagy mind a kettő. De szilárdan állt a járdán, kissé szétvetett lábakkal, s a kis terpesz parancsoló jelleget kölcsönzött a tartásának, valami tőle szokatlan kérlelhetetlenséget, amit Ákos nevetségesnek ta­lált volna máskor, most azonban túlontúl elöntötte az agyát a vér. Csak arra tudott gondolni, hogy ez az ember halálos ellensége, noha tegnap vagy tegnapelőtt a leg­jobb barátja volt még. . . Hát igen, vissza akarja kapni Ólgát. Nem fogja vissza­308

Next

/
Thumbnails
Contents